A kötet megjelenését támogatta:
   Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat polgármestere, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata
Illusztrációk:
      König Róbert és Vén Zoltán grafikái

A szerző fényképét Dozvald János készítette
A borítót Pereszlényi Helga tervezte
A címlapon Csillagködök (űrfelvétel)

© Szigeti Lajos, 2016

A Hungarovox Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978-615-5562-31-0

Hungarovox Bt.
1137 Budapest, Radnóti Miklós u. 11.
Telefon/fax: 06-1-340-0859 • mobil: 06-20-585-8212
www.hungarovox.hu • info@hungarovox.hu
Felelős kiadó: Kaiser László
Nyomtatás: mondAt Kft. www.mondat.hu
Felelős vezető: Nagy László

TEREMTÉS

A VILÁG KELETKEZÉSE

„Kozmikus tojás” - első atommag -
a zéró pillanat után
Nagy Bumm - több milliárd hőfokkal
és perceken belül
a mindenség ragyog, sík terű
téridő - világegyetem,
szökési sebességgel ütközik minden elem,
atommáglyán fölszabadult energiák -
Forró múltból hideg jövőbe
vagy „hőhalálba” mutat az idő
(rozsdakoszorú, bomlás, terjedő
tűz jelzi, ahogy halad,
a Föld meddő lesz, kiégett salak)
a perdület-megmaradás törvénye szerint
Tejút és Naprendszer egy irányba kering,
gömbhalmazok hálóját csomózó galaktikák,
„hiányzó tömeg”, „sötét anyag”
pokolköre az űr
(tört rész a látható világ,
ahol szülőm csillagbölcsőben ringatott).

Társcsillagom,
a végtelenben világló világfa
táguló levélrésein át
megpillantjuk az idő kapuját,
látótengelyünk végén fogantatás előtti
éjsötét: az univerzum határa.

            *

Ki volt az első mozgató? -
Egy üstökös fejéből kipattanó
szikrányi szerves élet,
vagy összetett szénvegyületek,
aminosavas molekulafelhők
villámfényes kisülése
(véletlen a születés, mint a halál)
belül a komfortzónán, földszerű bolygón
kikelve a plazmaburokból,
fogannak társas, értelmes lények.

Az ősrobbanás világrengető
visszhangja: kozmikus háttérsugárzás,
de hallani egy újszülött sírását,
amint gerinchúr pendül,
sok köteg fölhangolt ideg
az örök harmóniát zendíti meg,
a lélek megkönnyebbül,
a test nehézkedik,
míg inger ér, lesz ingerület is.

Valami kollektív tudattalant
átörökít a DNS-duplacsavar,
kötéseiben az öröklét emlékezete
(fáraóhangya, hőscincér,
temetőbogár, gyümölcslégy,
emberszabású majom
gén szerinti rokona vagyok)
a szemlencsében már a mikrovilág
színkép vonalkódja ad új olvasatot.

            *

Nem térbeli, időbeli határ
választ el minket, a végtelen
átmérője az emberi értelem,
galaktikánk spirálkarjaival
átölel - szép mozdulat,
e nélkül elveszünk -
van már kitüntetett helyünk,
ahol természeti törvény, képlet
részre és egészre érvényes,
a világmindenség megismerhető,
teremtő és teremtett
egynemű anyag.

Barátságos arcot kér
a pillanat - nyílászárója a Nap.

KITEKINTÉS

A túlméretezett világűr,
örökmozgó csillagrendszerek,
ismeretlen, sötét energiák
istenfélelmet ébresztenek.

Távcső pásztáz, kaleidoszkóp
rendet rak színjátszó káoszból,
mint mikor kapcsol nyíló elme.
Ne nézd, hogy csonkig ég a napvilág,
s elvész — habár történelmet csinált —
„mindennek mértéke: az ember”.

A TEREMTÉS HAT PILLANATA

O idő

Képzeletbeli pont a térfogat
– atomi részecske, mérhetetlen
mag-sűrű tömeg, magas hőfoka
csupán a kezdet –
a semmiből
világmindenség készül.

10^-43 mp

„Nulla” idő után
szupererő hatás –
az égbolt tüzel még,
kritikus tömegnél
Nagy Bumm! Ősrobbanás! –
anyagból sugárzás,
sugárzásból anyag
– a „részecskeleves” kész.

10^-38 mp

A szétszóródott mindenség
billiószor billió
sokadik hatványon,
szétszálazott erővonalak mentén
gyorsulva tágul –

10^-4 mp

A világegyetem lehűl,
erős és gyenge kölcsönhatás –
gravitáció érvényesül,
proton és neutron sűrűjében
a fény fogságba kerül.

5. mp

Antirészecskék ellenében
győz az elektron fényessége,
magfúzióval létrejön száz elem.
A sötét anyag örök rejtelem.

6 nap

„Teremté tehát Isten
a csillagokat, hogy világítsanak,
szárazföldet, hogy teremjen …
Pezsdüljenek a vizek
élő állatok nyüzsgésétől, …
hozzon a föld élő-
lényeket nemök szerint …

Teremté Isten az embert
az ő képére … és mondá:
Szaporodjatok és sokasodjatok, …
néktek adok mindent.”

Távolságok

Tíz dimenziós tartományban
földön kívüli észlényt keres
az emberi értelem —

Hol más az anyag létformája,
mértani ábra, számsor, képlet
adhat-e rólunk képet?

Itt, a kozmosz középpontjában
műtárgy szólít meg, kotta beszél
s a vers, a líra zenél.

BARBÁR TÉRIDŐ

Hol és mikor? -
téridő: az anyag létformája,
eseménypontok négydimenziós
halmaza állandó mozgásban,
új minőség mellett
a távolság örökébe lép,
ahogy milliárd világjelenség között
a cikázó fény terjed,
múlt és jövő
a nullán fordul kétfelé.

+1 anyagrészecske a világ,
s magtalan égitestek köréből kivált,
hetvenhét elemből korongolt
kihűlő massza e bolygó.

Mikor és hol
fordul a sorsod, ember?
- tűnő eseménypont
e nagy világmodellben.

PÁRBESZÉD

Mit forgatsz agytekervényeid
extragalaxis-ködében teremtő?

- Ember: torzó a tökéletességben,
ötezer csillagot számlálhatsz
álmatlan éjjel.
Eljön a te órád,
létidőt és fizikait
egymáshoz igazít.
Téren kívül, időn túl
nincs perspektívák megvonalazta sík.

A geodéta térfelet választ,
az óceánkutató halszemoptikát,
felezési idővel számol az atomfizikus,
dinamikussal dolgozik a csillagász -

A mindenség fényorgonáján játszol,
kiválasztott lett minden nép,
mégsem elég egyetlen megváltó.

SZEMHATÁR

Ferde tengelyű bolygóval
elakadunk kavargó hóban.
Jég virágzik, giccses dércsokor,
pillán jégszemcse-mikropont.

Fagyosszentek önkényuralma
elszáll, mint pitypang-tollaslabda.
Léckerítésen fönnakadva sír
egy szárnyaszegett angyal - krepp-papír.

Szóló hangszerek a tárgyak
szélvihar zenekarában.
Zápor szakadó szálain a fák
villám rángatta marionettfigurák.

Egyszemű szörnyek: hurrikánok
merre forgatják e világot?
A magunk alá tiport földnek
szárnybillentés - égi üdvözlet.

A nyugvó nap körmondat végi pont,
országhatár a horizont,
s minden látható hullámhegy csupán,
a láthatatlan - óceán.

LELET

Balzsamban vergődő légy,
gyantába, borostyánkőbe
temetkező rovar, – egy könnycsepp,
mocsárba süllyedt őslény,
jégverembe alászállt,
jégkorszak mínuszába hibernált,
föltámadásig mélyhűtött gén,
homoksivatagban mumifikálódott,
csontszáraz barlangban konzervált
néhány emberi maradvány,
velük nyílvessző, bunkósbot
(még nem tömegpusztító rakéta, lézer)
kiszikkadt agytekervények
– porladó papirusztekercsek,
vallanak a kőbe vésett,
már számítógépre mentett
titkosírás-hieroglifák.

Lételmélet útvesztőiben
„Isteni részecske” ütközik
(halandót nem üdvözít,
halálra untat az öröklét)
élhetnék száz évnél tovább
– szép korú, akiről megfeledkezik
a teremtő – tudni: hol tart a világ.

IDŐSÍKOK

Jövőt bízhatsz a magra,
termékeny táptalajra,
édes vízre, gyökérre
még égi áldást kérve.

A jelen: tört pillanat
és leáldoz, mint a nap,
a valóság csak látszat
vagy színjátszó káprázat

A múlt egyszerre régmúlt,
diadalút meg tévút,
szűk kanyarnak ütköző,
már befejezett jövő.

SZÖKŐ ÉVEK

Fényár mélyíti medrét,
sodródik spóra, sperma –
nyitva az édenkert még
és osztódik a sejtmag.

Gyümölcsfák ágaskodnak,
tarlón markot szed a szél,
jaj, a fészekhagyónak,
jég-karmok közt elalél.

Sorsunk csillagtársulás,
takaréklángon égve,
kormoz a lélek, csupán
nagy füstje van, pernyéje.

Szökőév rugaszkodás –
vonz a földmágnes-mező,
teljes napfogyatkozás
lesz majd könnyű szemfedő.

ERDŐZSONGÁS

Zörög a haraszt, csörgőit
pólyás bokor rázza,
virágméz csurran, csöppen a málna,
ágrólszakadt vadalma, -körte
derült égből pottyan a földre,
Krisztus-tövis, sün-tüske a nyársa.
Sorjázik zöld jelzésen
vaddisznó kitúrta gomba,
mutatós gyilkos galóca –
borzong az aljnövényzet
– tenyészet vagy enyészet?

Anyanyelv-hazámban
tolulnak nyelvem hegyére
palatálisan jóízű szavak:
ezüsthárs, szelídgesztenye, magyar
kőris, fenyő, bükk, tölgy –
színek tűzijátékától
őshonos erdő lángol.

Hol szajkó szarkával perel,
siketfajdnak csalogány énekel,
dalos szúnyog húz hólyagot,
laposan pislogó bagoly
puhatestűre vet szemet,
fészekpusztító mókus villan,
rozsdástorkú pityer nyikkan,
üregi nyúl, dúvad portyázik,
alvófát hívó fácán kakatol,
túzok dürög, egy dolmányos
varjú vészjóslóan károg.

Esthajnalcsillag a szemünk fénye,
a Nagy Medve kerül távcsővégre.

FÁK

Tejút földre hajló ága:
nyár, örökzöld fenyő,
napszél-energia áramában,
alvilág humuszán lombsátrat verő
gyökér, törzs, korona
- múlt, jelen, jövő -
kozmoszfa ág-bogán lélek él
(tudattalan, tudat, felettes én)
szellemek lakta szent liget
sámán létrája mennybe vihet.
Életfából sarjadt családfánk
tőrőlmetszett hajtása
fény-árnyék résén apám átemelt.

A magyar őshit szent fát
domb pajzsára ültet -
olajzöld levél, vert arany avar koszorúzza.
Diófánk több száz évgyűrűt számlál
- nagy idők szivárványos kútja.
Élő jelkép, jelfa tüntet,
lombkorona a mindenség,
tériszony, ha valaki felnéz,
faóriás bordái között döbbenet:
spirituális szív fészkel: csakra,
egység és szeretet
energiák központi magja.

Hímfa (törzs), Asszonyfa (odú,
naphérosz szülő) - pogány helységnevek.
Szent fák helyén kápolnák épüljenek
ég felé bökő fatornyokkal,
hol harangok laknak hívó szóval,
öreg fa tövében öblös remetelak.
Ember, nem rossz fa gyümölcse vagy.

Vannak faistenek: hétágú világfa
- ágain csillagszórók, fényes planétákkal,
az Élet fája: pálma, szőlőtőke,
a Tudásé (jaj, Isten haragja!)
Aphrodité jelképe: paradicsomi alma,
Pallasz Athéné olajfája, Zeusz tölgye,
Árpádház aranyfája itt fordult termőre,
ahol a gyógyító fűz holdistennő,
szentelt barkaág jut vagy boszorkányseprő,
Csontváry magányos cédrusának tőre.
Majális, karácsony - év kapufélfái,
lator ikerfák, őrfák körében
Krisztus keresztje: Arbor Vitae virágzik.

Haszonfák lombosodnak, díszelők,
civilizációnkkal egyidős mamutfenyők,
esőerdők - villámok áramszedői,
tűzelhalás, tűzhalál előtti
gyümölcsösök - napfényt érlelők,
bölcső és koporsó,
gyanta illatú bútoroktól,
fák melegétől otthonos e föld.

SZÉLHÁRFA

Bolygónk napsütötte térfelén
bukfencet vet a délibáb,
tárt ablakban szélhárfa zenél,
nyírfa borzong, kétlaki nyár.

Lerakja kavics-tojásait
a kígyózó, csörgő patak,
nejlonzacskó-boszorkánybugyi
ördögszekéren fönnakad.

Homokot markol, köt a gyökér,
haragos zöld sárgára vált –
kicsapódik levélen a fém,
ág-bog zörög, szél járja át.

Talpmasszázs vár – homokdűnés sík,
ahová mezítláb lépek,
galaxis-körhintánk elszédít –
forogj, Föld – évszakok, évek.

GYÜMÖLCSÖS

Mintha gyümölcskosár volna
gyönge ágakból fonva,
bő termésével megkínál
fiatal almafánk.

Forog virágtengely körül,
csészelevélen kövül
a színméz gyümölcshús, biztat
jó fűszeres illat.

Mind rózsaféle, van közte
zöldessárga vajkörte
s rozsdás, hosszú nyakú kobak
– ínyenc így válogat.

Csemegeszőlő, aszaló
(már pálinkának való)
szilva, kajszibarack, őszi
ízek hű őrzői.

Birsalma fanyar mosolya,
későn érő naspolya,
som virít, dércsípte kökény,
télire gyógynövény.

SZÉLLEL SZEMBE

Huzatos Kárpát-medence,
Júdásfa ezüstpénzt penget,
meleg színek szőtte sálam
lobog hűs szélcsatornában,

légköri frontok vonulnak,
fejfájásaim nem múlnak,
aszály jön, szennyes áradat,
már bélyeget süt rám a nap,

tűztérben forog a világ,
intő ujj mutat jó irányt –
keresztfás sors, a sír nyitott,
a boldogság emberi jog.

Lélegzetem visszatartom,
alámerülnek a partok,
tűz-, víz-, föld-, levegő-ember
birkózik itt száz elemmel.

TAVASZVÁRÓ

Télvíz árad - jégcsapra vert,
hóba hűtött napsugár,
porlasztott eső szitál,
fagyásra gyógyír gyanta, nedv.

Borpincékben korgó hordó,
jégtörő Mátyás jelez:
zsákban hoznak meleget,
zöld ággal jön Gyümölcsoltó.

Virágvasárnap megáldlak,
április bolondja, én,
májusfát tűző legény,
öröm pünkösdi királya.

FAGYPONT FÖLÖTT

Látszólagos ragyogás
e halmazállapot-változás,
maghasadásig ütköző
atom, elektron örömtánca.

A tengerjáró meleg áram
dér-csipkés partot ér,
visszafordul a sarki szél,
böjtmás havában hullatja a fagy
jégcsap-mínusz fogát.

A hótakaró följebb húzódik
- kirajzolódik a táj
szelíd domborzata.

Pezsgést visz a véredény,
az ágazó növény - közlekedőedény,
legördül egy-egy vízmosás csiszolta,
őserő pattintotta kő,
minden mozdulat - indulat.

Időkerékbe tört
testünk még föltámad -
nagy a lélek súlya
- idegek szakítópróbája.

Léleklátó "beszélő állat": ember,
áldva, verve jó emlékezettel,
meddig alázkodsz földi javakért?
Ne legyen szajha a szép,
viselj ünneplő emberöltőt,
amíg ki nem hullsz a téridőből,
bármi remekmű, vers-idézet
lehet a meglelt világképlet.

FELMENŐ ÁG

Élményeink forrásvidékén

Mikor még földön jártak
hópehely súlyú angyalok,
került mennybéli fenyőfák alá
arany, mirha, tömjén,
kórusban vox coelestis összhangzatok
pásztorok miséjén a megváltót köszöntötték,
csillagszórót gyújtott az ég: mindenki karácsonyfája.

Emberi ábrázata volt a földszintes háznak
- oszlopfő, szemöldökfa, homlokzat
- láb, öl, könyök, arasz, hüvelyk,
a befagyott ólomkristály máriaablak-üveg
színképelemzés közben megolvadt,
villámeres éggömbből jövendőt mondtak,
láng és füst elmosódó határán
a kéményseprő huzat krampuszt sodort,
csak ijesztés volt ördög és pokol,
előtérben a kardfogú tigris árny
lámpagyújtáskor megsemmisült,
kitakaróztak hétalvó befőttek,
s megvédett maci, zsiráf, elefánt.

Kifestőkönyv: ismerős hazai táj,
hol istenke még hagyott játszani,
verslábbal mérni testre szabott időt,
miénk volt a tér
kiégett tankból szöcskét ugrasztani,
harangozni ágyú rézhüvelyén,
ha késett az ebéd.

Inkább csak örömünkben sírtunk,
nem mutogatva, koldus mód, elmérgedt titkunk,
tüskebokorból miként lett lepkegyűjtemény.

Amerre hegy-völgy hullámverése zúg,
elcsavarogtunk, mint a gyalogút,
megismertük testünk világegyetemét,
szenvedély után a szenvedést -
hétrét aura, hatodik érzék, pszi-sugaras
harmadik szem a belső bölcsességhez.

De álmodozásból munkadal ébreszt,
elszáll a madár - lomb lelke szakad,
tudásunk megszenvedett tapasztalat,
értékét tudjuk, árát még nem.

EGY KIS HAZAI

Ahogy megszületünk sorban,
iskolázunk porban, hóban.

Álmodunk mesevilágról,
s lám, egy mondóka kiszámol.

Faágon négy évszak hintáz,
csak játékos kedvünk mintás.

Pattogatott kukorica:
ugrál ördög lánya, fia.

Kút körül cselez a labda,
durván ránk csörren az ablak.

Bús, fakard-forgató honfi,
még fontosabb a baromfi.

Füttyre pulykaméreg prüsszög:
„Inkább a leckével küszködj!”

„Anyaszomorító gyerek,
majd megtudod, ha nem leszek!”

HEGYEN-VÖLGYÖN

Idegeimnek finomhangolás
az erdei zuhatag, csermely csobogás
horgomra sellő helyett örvény akad.
Fák helybenfutása kápráztat - szórt fény,
ág-bog mókuskeréken forgószél.

Holdjáró bakancsban alászállok,
mint óriás lepkét szárnya leránt,
szívem körül lándzsafüvek,
laska gomba fülel -
Magházak csörgődobjai,
indák bőgőhúrjai,
egész zenekar nádi hegedű, pánsíp
tavaszi szonátát játszik.

GYEREKIDŐ

„Már 3 óra!”
– álmélkodott kisöcsém,
fölnézve az örökké siető,
idegbolond kakukkolóra,
mintha számított volna
mesevilágban a láncra vert idő,
a kiskorúra mért másodperc-ütés,
szapora ketyegés, vén elhülyülés.

Óránk súlyzózni visszavonult,
vaklármának bizonyult
fölhúzott, kimért csörtetése,
minden perce nevetséges.

Ugróiskolánk volt pocséta, tócsa,
játszótér az időzóna,
szüleink: szeretet, őszinteség,
szív alakú léggömbbel forgott
a felhő-maszatos ég.

Mikor még Isten haragja
nem kényszerített hibára,
ősi ének ritmusára
első versemet írta
valami láthatatlan tinta,
szállt szappanbuborék-uszálya.

VEGYESBOLT

Ugrottam, mint aprópénz,
perdülve a boltba
(magam is vásárfia volnék)
fontoskodva álltam sorba
kenyérért, filléres fűszerért,
keserű, édes ízekért,
mindegy erős, vagy savanyú,
ha számban a cukorka.

Mint keleti kereskedő,
kit a vásár fölizgatott,
vettem aromát, illatot,
csábított szín és forma,
bűvölt a szatócs,
játszott a mérleg
(szűkösen futotta pénzem)
déligyümölcs, kávé, párlat
még most is csiklandozza
ínyemet, orrcimpámat.

FEHÉR KARÁCSONY

Tél: tavasz negatívja
könnycseppekben előhíva-nagyítva.

Hány hatszöges hópehely
angyalka fér el
kristályhegyén a jégnek
és szempillán, fenyőfa tűlevelén?

Meddig marad titok:
kapni vagy adni jobb? -
A sugárzó boldogság
másnak is örömforrás.

Szeretetünnepen
az ád többet, aki szegény.
Legyen bő asztali áldás:
ikrás méz édessége,
mandula keserűsége,
kereszt jelével szegett
mindennapi kenyér.

A HINTALÓ

Szétesett a múlt
becses darabja: a hintaló,
helyben járva is kilométereit faló
lábát törte, forgója kilazult,
fakó sörénye, farka csak légycsapó,
íme, a nyerges derék, amott
a világ négy sarkában
patkószög-csillagokat rúgó lába.

Piros-kék színekben indult
félszáz éve, mint ajándék ló, favorit,
akiért négy testvér szorít,
szentestére rajtra készen izgul -
Végül csapzottan, ragyogva,
befutott, mintha Kincsem lett volna,
táncolt, akár egy betöretlen vadló,
döngött a föld, trappolt a padló.

Már elíziumi mezőkön
tüzes Pegazusként hőköl.

FALUSI BÚCSÚ

           Mennybemenetel napja

Erkölcsi prédikáció meg nem téríthet.
Körhinta, lányszoknya könnyen szédített
- forgott velem a való világ,
színes papírforgók, óriás
léggömb tüdejű ég emelte a földet.
„Már megint ráérek!” - kiált
álmomban is a fagylaltárus,
a vattacukros pálcát tör fölöttem
(az isten pénze sem elég!)
csomagolva sokféle sátorlapba,
csábít édesség, csokoládé halma,
legénység próbája a céllövölde,
ki erőművész, ki kockáztat többet
- mindent visz a játékszenvedély;
cifra fakanál, pajkos similabda
simogatja a kényeskedők farát,
a női szív most omlós mézeskalács,
benne visszapillantó, huncut kis tükör -
a búcsúbálban kié lesz a tánc?

PINCESZER

Keresztpántos ajtón nehéz lakat
csikordul: a fagy.
Izzad a hófúvásból kiásott
présház dér-penész fala.

A pityergő venyigeággal
kitömött vaskályha
füstjét visszaböffeni,
csapong a gyertya lángja.

Fogy a fokhagymás kolbász,
a puha kenyeret, avas szalonnát
nehezen rágó öreg kés
üvegkancsó varázstükrébe les.

Lopótök széles vigyora
derít fel, nem apám vörösbora.
Tiszta óbor az emlék,
gyümölcs aszalva édesebb.

Megárt a karcos nótaszó,
torkunkra forr -
"...csillagos ég,
merre van a magyar hazám?"

BORPECSÉTES ÍRÁS

Az írások szerint Noé
"ivék a borból, s megrészegedék,
és meztelen vala sátra közepén."
Nem a bor beszél belőlem.
Ha borban az igazság,
cégére nem vagyok.
Versem kifakad, mint a szőlőszem,
ahogy napszúrást kapott.

Hadd forrjon a hegy leve,
kicsinye: alma-, füge-, meggy-,
e minőségben nincs hamis,
fehér vagy vörös, ó- vagy új-,
asztali és különleges,
ez vékonyabb, az testesebb,
jöhet édes, meg száraz is,
fűszerezett, pezsgő, aszú -
Mértékkel gyógybor a jó bor
- illat, zamat misebora,
kánai menyegzőt ígér cukorfoka.

Jut földnek, tűznek italáldozat,
Napistennek és Jupiternek,
Dionüszosz/Bacchus mámora
árát, ha kérik, mind másról beszél -
a legény bor, a lány kenyér.

FÉNYKÉP APÁMRÓL

Keshedt fűrészbakon
még visszalovagol -
hazasírja néha
munkára acél, fa,

s elnézi a halál,
hogy metsz és kalapál,
tesz-vesz szőlejében,
mint az Úr kertjében.

Ujjai közt rebben
fűzvessző, gyöngy lepke,
morzsolgat tengerit,
lopva a könnyeit.

Szentestéken otthon
szemünk csillagszóró -
míg szeretet ünnep,
fő mindig velünk lesz.

EGY NYÁRI NAP

Tarlón láng-lepkék,
hólyagos csalán.
Morzsalékos talajon,
mint parázson tömjén, sercen,
csírázik a veszteséges szem,
sárga leveles füstje
meredek égbe száll.

Szél robban fűcsomón.
Hüllő dermedten a folyó
köpetes bőre reszket,
s mintha meszet oltana,
pezseg kövön a moha.
Fércelő sugaraknak
tűpárna a gomba.

Szálló por az út, a mező
napkerékre tekeredő virágfüzér.
Málló kőkereszten a szenvedő
megváltó fényfoltos arca -
apám halotti arca
őrzi a falut.

Még magasabb egek!
Mint nyers gumót,
tarack veri át szívemet,
lehúznak gyökerek, sziszegő
lángnyelves indák -
Halál kötöz
gondosan, csomózva,
minden szálat meghúzva,
Istennek lábtörlőt,
virágmintás mezőt fonva.

Perc zümmög. Szitakötő
- eltévedt kalász.
Rezgőfű alél,
S világunk fönnakadt szemét
az alkony lefogja.

JÁNOS ÖCSÉM TEMETÉSE

Ítéletidő harsonázik:
„Dies irae, dies illa...”
a koporsó-hangszekrény fölnagyítja
jajkiáltásunkat e kórházszagú télben -
a gyülekezet holttá nyilvánít
cserbenhagyott áldozat.
Hóvihar-gyászlepel ránk szakad,
összeborul élő és halott,
fölsír a búcsúztató ének:
„Én esendő, árva lélek...”

Fölenged nagy szívedtől
a jég-röggé dermedt föld,
ha zokogását hallod -
anyánk a sirató asszony!

S fölszívódsz, mint a méreg,
a fagy tükrei torzítják
még dacosabb arcéled,
a fák deres koronái
lobogtatják bozontos hajad,
a holdkorong immár karnyújtásnyi,
ereszen jégcsapok szögciterái
ujjbeggyel tavaszt tapintanak.

Föltelefonálni egy futó indán -
itt csöndül fülemben
kalapács, üllő, kengyel
- testvérem, nem hallik szavad!
- segítenék is már,
de gyalul szembeszél,

csontig hatol szálka jég,
nem önkezed illesztette koporsón
hagyod, hogy a csontváz doboljon.

Meg nem szólaltatott hangszer szomorúsága,
nem Isten hagyott félbe, te árva.
Ki dalba fojtott vágyait ki nem éli,
boldogtalan szerelme: a szép
költemény, muzsika, kép,
agysejtjeit idegen bánat emészti,
lelke röpköd az ég üvegfalának.

Ne hagyd, hogy zokogás vállon veregessen,
most te oldozz fel engem.
Lehelnék beléd életet,
mint mikor kiskorodban
darázscsípés ijesztett félholtra
(nem a halál fullánkja!)
hátadra ha gúnycédulát tűztek,
vagy szégyenkörbe űztek,
számíthattál gyors szabadulásra.

Nem tűzre való rossz fa
voltál, könny jó anyánk szemében.
Szörnyekkel küzdöttél ébren,
s mint aki szárnyakat növeszt,
forgattad könyöködet
dúlt idegeid villamosszékében,
most suhansz a végtelen alagútban
fény felé, hogy égben keressél fészket.

ANYÁM HALÁLOS ÁGYÁNÁL

A szem hal meg előbb
- tükör a száj előtt,
megsüketít e csönd.

Életem szülője,
halálom bölcsője,
keresztem vivője.

*

Csak nyugovóra térni,
csöndesen elaludni,
már semmiről se tudni,
meghalni hangtalanul -

Hozzá irgalmas volt az Úr.

MEGVÁLTATLAN SÍRHELY

Nyolc gyereket hozott
dédnagyanyám világra –
kell a munkás kéz,
sok jó testvér imája
hátha égig hatol.

Kettő hősi halott,
egyiknek lennék az ága.

Ősanya – ölnyi sírdomb,
csontjait beszántotta,
el is boronálta
a gyászos XX. század –
önmagával határos már
a temető, a megváltatlan ország.

Eltűntet évszámot, nevet
a korhadó kereszt,
lehet a parcella másé.
A halhatatlanság
az édesanyáké.

ÖREGDIÁK-TALÁLKOZÓN

Öröklét derűjével az óváros
Fogadalmi templom hajója
kettős tornyával a Tiszára billen,
háztömbnyi árnyakat bocsát a vízre
a megáradt alkonyi fény.

Hol a csigalépcső mennybe visz,
szobrok, szentképek
repedező merevsége
térdeltet imához,
árkádok boltívei,
kőnehéz szívű nagy szellemeink
Nemzeti Pantheonja,
a történelmi megyék címerkoszorúi.

Létünk félmúlt,
sötétkamrában előhívott
élmény a fényérzékeny papíron -
Toronyóra ormótlan percmutatója
pöccinti tovább az időt -
A füvészkert felől
délszaki növények illata száll,
tövisbokrok sűrűfésűjével
bontja haját a szél,
színt vált boszorkánysziget televény,
iszapban megfeneklett liliom.

Itt kísért iskolás álom:
becsöngetnek, szólítanak
holtukban is szigorú tanárok.
Benyitok szertárba, laborba -
Ora et labora!

Napsugár metszi a tanulószoba ablakát,
íróasztalra szamárvezetőt
vetít a redőny -
eseményekhez rendelni éveket,
zsenge verssoraimmal fűzve
megsárgult számtanfüzet zizzen:
„Nem a levél hagyta el a fát
- fatörzs a levelet”.

PORLEPTE MÚLT

Őskertünk virágegyetem,
ahol csak csonthéjas terem.
Áll gaz fölverte udvaron,
‛kiment a ház az ablakon‛,
éléstár: volt-nincs élelem,
a pince nyirkos félelem
— üres családi sírkamra,
ajtózár nyelvel kiakadva —
mennyi ujjlenyomat kincsen,
zöldes sárgaréz kilincsen,
félszemű kulcslyuk kandikál,
rést fűrészel a napsugár —
dugába dőlt kocsikerék
abroncsát levetette rég,
öreg időt jár a rosta,
dúlt szita magát pofozza,
bogár fenhet kaszapengét,
csorba sarlót, veszett fejszét —
muzeális érték, kegytárgy
néhány rozsdamarta szerszám;
szögesdrót-sündisznó amott
gömbölyödik, csak tetszhalott,
verdes pókhálóba göngyölt
csüngőlepke, szűcsmoly röpköd,
száll macska-egér harc pora,
denevér számol sarkokat,
hol padlásföljáró ásít,
foghíjas létra fölmászik,
talál aszalt szőlőfürtöt,
hasbeszélő kéménykürtőt
— kísért haldokló sóhaja,
lenne még utolsó szava.

TÁJOLÁS

TÁJOLÁS

Adott pont: ÉN
s a kimozdíthatatlan
látható világ,
amely nem tud magáról,
nem érzékeli, mily hatalmas.

Itt a hegyháton magasles
állásból szemlélem a határt -
csillog a hegyesszöget befogó,
eget karcoló templomtorony
(nagy óra zónájában az idő
mindenkinek ketyeg)
galambraj emel görnyedt házfedelet,
a vízparti nyárfasorig látni,
amott felhők csordakútja
- ismerős táj koordinátái.

Keresztútnál az elhengerített kő,
madárnyelven énekel az erdő,
vadon termő gyümölcse pirul,
árnyékra vetődik, ami hull.

Eső után iszappakolás,
tépőzárként tapad a bogáncs,
kifeszített pókhálón hárfázó cseppek
adják a legtisztább hangzást: a csendet.

TÁJKÉPVÁZLAT

A tömjénfüst illatú
mocsárvilág-télből kilábalunk.
Amerre habkő, képlékeny láva dermed,
tavalyi levél-pernye száll,
ligeterdőbe kitelepített facsemeték,
szőlőültetvény sormintái
zöld sávot húznak hegymenetben.

Hol partot ér
rezgőköreivel a tó,
egy szennycsatorna könnyít magán,
óriásnád, gyékény, kötélfű
folttisztító széndioxidja pezseg,
szúnyoglábú bibircsvirág
és sallangos-pártás liliom egybekel,
vízcsobogás: a halak kóruséneke.

Fönn gongütés: a Nap,
zilált fénysugarak
átszelik a meridiánt.

Szemünk csarnokvizében
mennyi meleg szín,
a táj akvarellje - érdes ég
vásznán isteni ecsetkezelés.

A SIÓ MENTÉN

Sió vize sí-
rí, - törjék malomkerékbe,
inkább tél verje vasba,
mint bűzlő hal pipálja
Ó-Sió, nádas holtágak
ívóhelyei, hínár,
árterek zöldje híján.

Öklendező befolyók
hordalék mérges medre,
levél szeméttelepje, falura
Balatontól a Duna
folyásáig nyarat leúsztató
vadvíz villantó Sió.

Mosók zsivaja visszhangzik
a harcsázó s a híd közt.
A sás mit suttogott? -
verte a sulykoló,
bokor szoknyát borított,
halk sikoly fogott siklót.

Buborék-gyöngyöt fűz
horgászbot, háló szála.
Sió: partszaggató
hajók, kötélverő csónakok
zsilipelt csatornája
csillan jegenyenyárra.

SZEMMOZGÁSOK

Kamillás borogatás a rét,
szirmot, szárnyat tépdes a szél,
lepkék libegnek selyemúton,
darazsak zsolozsmáznak,
szúnyogfelhők szélzsákban,
fölvillanyozott fecskék rajcsúroznak
(csak veréb fürdik porban)
légsúlyúak szépségkirálynője
a szitakötő - sátán stoppolótűje,
szamártövis Don Quijote sorsa szélmalomharc.

Édenkertünk tűzelhalásos fáin
tiltott gyümölcs világít,
hiába permetezte méreg, tömjénezik
vadvirágok illatglóriái.

Közös a teremtés műve,
mint az első emberpár bűne,
árnyéka vetül - Isten létezik.
Belegabalyodom egy rózsabokorba,
árvalányhajba, szomorúfűzbe,
szívemet ördögcérna férceli.

SZÉLTÉRKÉP

Szél vitorlázik, hullámlovas
ár-apály ront sziklás partokat,
vad víz, hegy-völgy mentén föltámad,
sarki szél lesz, majd sívó áram,
s a tornádóként fennen tekergő,
tornyon, felhőkarcolón kilengő
csillapul, alantas fűben sziszeg,
kürtő, szellőzőnyílás szelídíti meg.
Szélkakas-szóra megfordul a szél -
kócos árvalányhaj, élő sövény alél,
porzók, bibék a kedvező szelet várják,
vetve kavicságy, virágágy.

Évszakok szele, nap-, földút talpasa,
nincs irány, mely láthatatlanabb -
Ki tudja, honnan fúj a szél?
Szélrózsa-lovag, szoknyapecér,
aki szelet vet, vihart arat.
Szárnyalók légpárnája vagy,
fényes, mint a kristály tiszta hó,
tollas fészket fosztogató,
kísérjen fullánkos méhek
mézes-mázas döngicsélése,
vigyen el az ördögszekér,
égtájak tépjenek négy felé,
vagy kössön beléd szélmalom,
gerjesztve erős áramot.

Föld lelke lennél, sóhaja,
de orkán élő szobra vagy,
ne csupán felhőket terelj,
a szemetet söpörjed el.

MADÁRVILÁG

Hüllőktől származó, de nem
csúszómászó fajok,
levegő urai — szárnyasok,
gyors röptű, toll könnyű,
törékeny csontszerkezetek,
tüdőhólyagocskák, légkamrák,
bőrötök alatt is légzsák —

Hollóhad — fekete sereg,
sas és ökörszem,
pacsirta, vörösbegy,
rigó, sólyom, seregély,
háztetők közt surranók, mint
gólya, galamb, fecske, veréb,
legyen szürke, hétszín, hószín,
‛nem a szárnycsapások száma,
a röppálya íve számít‛,
s hogy megtanultunk szállni.

Első szárnypróbálgatás,
násztánc, fészekrakás,
tojásból kikelt élet,
kiénekelt tavasz —
földrészt, évszakot cserélnek
csapatostól a vándormadarak,
jó széllel, nyitott légterekben
húznak a föld-mágnes erővonalán,
csőrükben olajág,
csöpp szemükben a tenger.

BOGARAS

Pincebogár él sötétben,
nehézkedő kő alatt
nyüzsgő nyüvek, bogarak
meghúzódnak észrevétlen
s fa odvában, csutaszárban
bábállapot: pete, lárva
fészkel, — lesz futó, bábrabló,
pattanó, díszbogár, barkó.

Nyitott hangár: virágfészek,
rét kínálkozik reptérnek,
egy tűzlepke szárnyat próbál,
hétpettyesért lehajolnál;
halhatatlanság jelképe
— szkarabeusz őfelsége
vonul, mintha ott se volnál.

A LÉGY LÉTÉRVEI

Legyek légy-
zümmögés, gordonka dongás,
ne bogárpiszok,
emberi ürülék, bomlás-
termékek trágyadombján
döglégy, húslégy-szemtelen
piaci zsongás, hol a sonkát beköphetem.

Szeméthegyek elhalmoznak,
s mint szédelgőt, fogdoshat
ragacsos légyfogó, -csapó,
pókháló, légyölő galóca.
De aki légynek se árt,
horgán csalétek, beránt
és szerencséjét kifogja.

Tudja, mitől döglik a légy,
ki legyeskedik, hiúságot legyez,
más lépre megy, bekapja a legyet.
Hull a teremtett lélek,
mint üvegszálas őszi légy.

Űri csöndben a zümmögést
meghallja még az Úr is -
a maga nemében szép
a rút is.

MACSKÁK

Kémholdas éjszaka
fény-árnyék lépcsősoron
két macskaféle oson –
cirmost nyaggat a kan,
miau-világnyelven
nyávog fájdalmasan,
ölelkező szólama
már őrületbe kerget.

Ciróka-maróka
kerülget forró kását,
kutya-macska barátság
hű házőrzőnk gondja.
Dörgölőzik, dorombol
cicánk, a baj csak egy:
majd nagymacska karma lesz,
hogy tépjen és pofozzon.

Nem gazdához, házhoz
szegődik, mint ledér nő,
eső szelét megérző,
hipp-hopp fára mászó
– jó lesz körmére nézni,
már másra kacsintgat,
macskaszem visszapillant.
Sicc innen, egerészni!

VERSBE SZEDETT NÖVÉNYEK

Nem védett növény: pillangós pásztortáska,
hunyorféle szarkaláb, mákféle pipacs,
tátogatóféle repkényveronika,
parlagi pipitér, mezei árvácska -
gaz kölyök rejtőzne csalitba, csalánba.

Kapások ellensége: tarack ütközik,
veszedelmes betyárkóró, farkasalma,
ördögárpa, ebszőlő, fojtó aranka.
Allergén ingáz, élősdi, porcsin-kövér
lósóska, mérges juhsóska, disznóparéj.

Ősi gyepen, tarlón folyondár fut, maszlag,
szeder szőrén-szálán levélként lapulok,
szakad gombvirág, vasfű, ernyős vadmurok -
terülj asztalkám a mézelő rovarnak,
foltos nadrágomon bojtorján "utazhat".

Újjászületés jelképe: tündérrózsa
s hamuvirág, ki jégkor hírmondója vagy,
rovarfogó hízóka hív, rekedt varangy
biggyeszti bő száját: jár a békakorsó,
varázscsókot várva, elmerülve kortyol.

ALMA

Piros-fehér virágzás,
paradicsomi fajta,
pirul tiltott gyümölcse,
bűnbeesés fészekalja.

Fölkínált halhatatlanság -
csörög a magház-pentagramma,
szerelem istennői közt Parisz
- merre gurul az aranyalma?

NAGY FA DŐLT KI

Őserdő sűrű éjszaka
- nagy reccs! - egy bükkfa meghasadt,
földrészünk kidőlt alóla,
mintha villám sújtotta volna
- ívfény ég és föld között
sistereg, dördül, mennydörög,
jég rianását visszhangozza,
mi útjában állt már pozdorja,
jaj! - hangfalnak ütközött.
Ágain fészkelő madarak,
hajtóvadászaton vadak
szívhangja, uhubagoly huhogás,
gégemetsző denevér-nyikkanás
álmomból is fölriasztanak.

Reggel lombja még zihált,
egy termesz-koszorút leoldva,
az utolsó csapást törzsére
a napfény fejszéje mérte -
nem felejtem nyers szagát,
megalvadt nedvét, roncs kérgét,
hullafoltos leveleit,
múlásában az emberit -
Ne gyalázzák meg férgek, pondrók!
Áthúznák kiszakadt gyökereit
a Balaton-felvidék koporsó
s kunhalom alakú tanúhegyei.
Mint aki végképp megelégelt
minden világméretű szennyet, mérget,
mint élő szervezet el nem égett,
inkább öngyilkos lett maga,
az őserdő sűrű éjszaka.

KOPÁR SZIGET

Hegyeket vajúdó
tűzhányó tolófájása
szülte e kopár tájat,
fürdővize óceán.

Tengerfűben tarisznyarák,
levesteknős lapul,
egy tüskésrája szuronyt szegez,
kardhal oszt sebet,
a vértől megvadult
cápa fölvonja uszonyát.

Sziklákon feni körmét
sok szörnypofa dögevő,
farkasszemet néz a szelíd és a vad,
támad szomjúság, éhség,
lopakodik lesipuskás nyomkövető,
hogy a tápláléklánc szétszakad.

Lassú víz gyűjt mohát,
haslábú éticsiga szarvat mutat,
rovarnak a rejtőszín egyenruha,
viráglakó karolópók
játékszere egy himbás kóró.

Partra vetett szívem
kőkorszak óta nehézkedő,
színjátszó kavics,
szikrázik az érszűkülettől,
mint a tűzkő, lángja nincs.

ELHAGYOTT PARTOK

Fekete erdőben ered,
csörgedez gördülő köveken,
folyóvá duzzad ér, patak
– tengerszintig szállítószalag
visz hordalékot, jégtorlaszt,
hajóvonták találkoznak.

Földönfutó szemetét
összesöpörte a szél –
levél, röplap, szórólap,
légpárnás újságpapír lobogtat
apróhirdetést, világeseményt.

Szabad légifolyosó, nyitott
égbolt falának csapódik
egy sugárhajtású repülő,
mint ostor hegyén sudár
bojt pattint hangrobbanást.

Viharágyú oszlatja gyülevész
felhők fekete seregét,
záport elver a zivatar.
A világűrből szitáló anyagtalan
neutrínók átjárják testem –
pillanat-számláló minden sejtem.

KÖRTÉR

Kötelékben madárraj
légi bemutatója.
Alakoskodó felhők
árnyjátéka a földön.

Hol élősövény hullámzik,
egy formabontó fémszobor
tengelye körül a tér forog,
beleszédülnek az utcák is.

Piros padon feszengek -
évszámmal megjelölt, nyilazott szív.
Talán költő, szerelmes
jele még tisztán fogható.
Nyitott szemmel csókolózni
szeszélyes múzsám fölém hajol,
szépsége: fogalom.

Kavicsúton a vízköpőhöz
szélörvény görkorcsolyázik,
labdára mozdul az ösztön,
levél-kontraszaltó villan,
holtponton a hinta.

Kampósbottal hajlott korúak
földközelben keresik a múltat.
Ismerős tájszólással
csörren egy szarka
- világváros hajléktalanja.

LÁTKÉP

Romvár tövében sombokor,
itt ringatózik Szigliget -
árnyas utcák, festőiek
a háztetők, pincesorok

boros kettős látásomon
rontanak, majd segítenek -
szélfútta, duzzadt levelek
vitorlák a Balatonon,

hátrálnak pipáló hegyek
- a vulkanikus talaj él,
lejtmenetben nagy karéj
búzamező, ég cikkelye.

Csőszködj, Kamon-kő kilátó,
lenn Aranykagyló tükörű
Királyné szoknyája körül
forgolódik Rókarántó.

Minek is kérdezni: miért?
- ruhaszárító sugáron
szirom-ing leng, kötéltáncol -
érdek nélkül tetszik, mi szép?

- Mióta Isten az embert
leimádkozta a fáról.

                                Szigliget, 2003. augusztus 1.

ANDOCSI ÜDVÖZLÉGY

Úr Jézus szülője, fájdalmas Szűzanya
csodatévő szobrát angyalok lehozták.
Egy zarándok nemzet búcsújáró bokrát
fogadd oltalmadba, mennyei Patrona.

Kereszt alatt néped zászlókkal hajt térdet,
Szent István királyunk koronáját nyújtja,
kegyet, Nagyasszonyunk, kérünk megújulva,
vallunk keresztséget, hitünk ezer éves.

Földi utat járunk, s látunk égi ösvényt,
kérők szószólója, jó reménység Napja,
fájdalmat föloldó lelki élet anyja,
áldott Boldogasszony, Mária, üdvözlégy.

GOLGOTAVIRÁG

Fűtött üvegházban
kúszó szárú lián
kapaszkodik kacsokkal,
szétterjed illatozva
a sok színes szállal szőtt,
díszes kék golgotavirág -
öt porzó: Krisztus öt sebe,
a bibék: három szög
és tagolt sziromlevele
virágkorona: töviskoszorú.

Kint madárhang modulál,
a szárnyak eget nyitnak,
ejtőernyő-lombjaikkal
földet érnek a fák.

Elvarázsolt víztükör
vetíti elém a tájat -
fény-árnyék összecsukható
ábrázoló geometriája.

Nyitott növényhatározó a domb,
a szél tovább lapoz.

ÚTSZÉLI KRISZTUS

Dicsértessék
viharvert Jézus Krisztus!
Hómarta kő, naphasogatta ágas
keresztre feszített fény,
vérrozsdás, jégesővert pléh,
vasszög vérehulló fűben,
pusztába kiáltó, árva,
figyelmeztet vétkünkre,
bűnök bocsánatára.

Szentföld, ahol áll
sugárkerékbe törten,
szívek dombján magas
keresztútnál, kálvárián,
ki fának gyümölcse,
düledező falak, falvak előtte,
ahol tágas temetőkapuk
(írva van: föltámadunk!)
bevégzetlen szobor az időben.

Szenvedés egyezményes jele,
felénk dőlő kereszt,
hőség ostorozta, virágporos arc,
csillagtövistől nehezült feje,
barka, nád a jogar,
színjátszó szirom-levél a palást,
rá hermelin hószakadás
- természet körforgása, körmenet
kerít be, Isten.

Vándorok égtáj mutatója,
szegények vigasztalója,
fűzfák borulnak lábaihoz
(hervadatlan a kérők mezei csokra)
költöző madarak karjairól
rugaszkodnak az égbe -
emberszabásúvá formálja népművészet,
mit az enyészet vésője kibont még -
halandó előtte térdel most és
mindörökké.

LÁTÓHATÁR

      „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
             Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban

A villámzáras ég
felhőkkel sátoroz,
mennydörög az írottkő sziklafal
hajszálrepedéseire bízott tízparancs -
égbekiáltó visszhang.
Csillagvizsgálók tengerszem-tiszta
lencséi színképelemzik a fényt.

Amint nyílik, zárul is a tér -
Nyolcvanmilliárd galaxis
középpontjában megmaradni
egy tengelye tört bolygón-

'Sok van, mi csodálatos...'
A függő szikla Hold ár-apálya,
színjátszó évszakok,
a Jeges-tengerbe borjadzó gleccserek,
merülésig megrakott szigetek
- a szárazföldi élet mentőcsónakjai.
S amit épített a teremtő látomás -
időtlen tájban megszentelt csodák:
kőkorszaki barlangok képtára,
piramisok, rejtélyes totemek, erődpaloták,
a Húsvét-szigetek őrt álló kőbabái,
Isten földre ejtett hallótölcsére:
csigavonalas katedrális,
múzeum, márvány síremlék, csak önmagát túlélje
Az ember, a fény rovásírása.

A világmindenség értelmetlen,
míg magányos észlény az ember!
Itt nyugszik posztumusz, föld-köpenyben fázik,
szomorúhímzés a rét, ha hideg színben virágzik.

S mert ragyog még a Gutenberg-galaxis,
jó mind, amit Isten segítségével létrehoz:
magfúzió, internet, humán genom...
Életfa virága: termés ígérete -
lüktetnek a részecskegyorsító erek,
tűzáldozatot hoz a lélek és az ész
- művelni a hét szabad művészetet.
"Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért."

KESERÉDES

SZERELEMDAL

A szerelem — költészet,
ifjúság életfája —
virága van, termése,
mindenség-koronája.

A szerelem szépséges
zene szívdobbanása,
alkotás szenvedélye,
istenség akarása.

KESERÉDES

Tüzes víz,
pár csepp is
bátorít még szeretni.

Keserű,
borízű,
könnyű megrészegedni.

Illatos,
zamatos,
sosem bírok betelni.

Derűre,
borúra
más asszonyt kell ölelni.

Napsugár,
jégvirág –
nehéz csokorba szedni.

KETTŐSCSILLAG

A telihold világa
olthatatlan hangulatlámpa,
udvarában nyílt láng meztelen
kettőscsillag a szerelem.

TÜKÖRKÉP

Nézz rám
és mosolyogj,
már én is ragyogok,
mint fényben a gyémánt.

NAPIMÁDÓ

A hullámokból kikelt
ragyogó asszonyi test
látszólag hűvös maradt,
akár egy gyújtólencse
a nap
zuhanyrózsája alatt,

de aki fényérzékeny,
hamar elvész tüzében.

SZÉLJÁRÁS

Szendereg, újságot lapoz,
fövenyparton forog a szél,
vízre bocsát egy gyors papírhajót —
indul habtajték vitorlásversenyén.

Könyv próbálgatja szárnyait,
napszemüveg, úszóhólyag,
strandpapucs, fürdőköpeny szállna, mint
farvízen sirályhad, hánykódó bója.

Hullámlovas, viharmadár
betűket ró kék háttérre,
félmeztelen napozó múzsa vár,
habokból kelt ki, szellő bomol érte.

HÓDOLAT EGY SZOBOR ELŐTT

Egy női akt
közelébe ültem,
elnéző mosollyal tűrte
(ingatag férfiak!
- mind mellékalak már)
hogy modelljére gondolok,
anyaszült meztelen
hús-vér bájaira,
alany, tárgy,
alkotó és múzsa
- micsoda párkapcsolat! -
égi és földi szenvedély
hőfokára, amelynél kiég
minden fölösleg, salak,

s a nemes, tiszta megmarad.

STRANDFÜRDŐ

Pirul anyaszült meztelen
- Napisten öleli kedvesem.

Belső tüzén fehér teste
már testem-lelkem megégette.

Laza szellőbe font haját
sok kéjsóvár ujj lebontaná.

Telt pocak nagydobján pereg
a bütykös férfiujj - ideges.

Bájra rakódott hájréteg -
falánk nejét nyögi a mérleg.

Szárnyas erényöv kendőzi,
tüskés öle is napfürdőzik.

Elkent rúzsfolt a zárt ajak,
mosdótálnyi izzadság szakad.

Testsúlyából annyit veszít,
amennyit a vízből kiszorít.

Csóva csobban sisteregve
- fejest ugrik a sihederje.

Hullámlovasként bukdácsol
sakktáblával néhány megszállott.

Gyeptégla szorosan ágyak -
hátat fordítunk a világnak.

NEMEK HARCA

Tejút-szülőanyánk, áldott anya-
föld, -ország, -nyelv hitben megtartana,
hódít, ami nőnemű, magasztos —
tavasz, esthajnal, éj-istenasszony,
százszorszép beszélő virágnevek,
barlang bújtat, Alma Mater nevel,
ár-apály tengertáncra kél a Hold,
a férfi és nő — páros csillagok.

Ősállapot: szeretet, béke,
hol Isten első teremtménye
a férfiember: tűzláng, a nap,
termékenyítő eső, a mag,
szerelmi bájitaltól részeg
nemző indulat, nagy természet.

Hősködni itt mégsem erény,
lankad a hím erőfölény,
a szépség bűvkör, oltalom —
ahol az otthon, ott a hon.

ÉVKÖZI VASÁRNAP

Harangszóra
lendül sok tarka szoknya
– lányok népviseletben
meghozzák piros betűs kedvem
– áldást és igét
tömjénfüst-felleggel;
ismerős már a példabeszéd,
mint a gőzölgő, zsíros ebéd.

Szabadíts meg, szerelmem,
lusta délutánok,
bukfencező kuglibabák,
dühödt kártyacsaták
hamisjátékos örömétől,
focipályák partvonalán,
kocsmai köpködősarkon álló,
sörösüveget lóbáló
kötekedők trágár körétől.

Jókedvre hangolna más,
csöndes kettesben mulatás,
nem duhaj körtánc-forgatag,
sokadik ráadás.

KAMILLA

Kamillás borogatás
gyulladt szememnek, – látok
hajlongani tarka mezőben
sziromszoknyás balett-táncost.

Minden levélkezdemény
borítékolt bimbózó szenvedély,
finom, szárnyasan osztott
fészekvirágzatodtól
lázgörbém felszökne még,
csábít méhfű, zsálya, csombor,
forrtcsészéjű rozmaring
(nálam harmatozna mind)
ajakosak duzzadt, selymes
szeméremrése visszacsókol
és megindulnak a nedvek.

Vadon gyűjtött virágom,
egynyári szerelmem,
begőzölve teázom –
elillansz édes illat,
hány szaglószervet boldogítasz,
te alacsony névértékű
pipitér, orvosi székfű,
Kamilla Chamomilla.

FESZÜLTSÉG

A kín és a gyönyör
végletei között
kiég a szenvedély.

SZÉDÍTÉS

A sok kimondott női „nem”
visszhangja elhaló: „igen”.

KÉSEI TRUBADÚR DALA

A nő tündöklő,
tükröt talál,
kecses, mint antik váza,
kész, hogy bűvöljön,
csak önmagát
dicséri érzéki szája,
ujjai köré csavar,
mint fürt haját.

            *

Szépségkirálynő,
költeményem
ajánlom, bontva színeit,
csokornyi szál közt
virágének.
Arcod bújócska gödreit
mosoly kerülgeti - nap
fényessége.

Hajolj zárójel
karjaimba,
így gyújtólángot óv tenyér,
sötét nem olt el,
fölnagyítva,
mindenség falán fut le fény.
Térgörbület lesz ágya
vágyainknak.

IGÉZŐ

Eget tart
a férfierő,
játszik vele a gyönge nő.
                 A gyönge nő.

Kitörnél
felbőszült bika,
orrodban a frászkarika.
                Frászkarika.

Vadvirág-
füzér lesz láncod,
pipacspiros szoknya táncol.
                 Szoknya táncol.

Alkonypír
tüzeli véred
s fönn Hattyú, Szűz ábrándképe.
                             Ábrándképe.

VALLOMÁS

Véges,
mégis határtalan
lét ez —

Csillaghalmazt söpör
sűrű szempillád —
a végtelenített fényözön
feltárja a teremtés titkát.

Füst fátyoltánca
— vetkőző nyílt láng
szépséged — szenvedély
s gyönyör remekít,
művészet megörökít,
rejtelmes mosolyod megfejtené;
elevenszülő rombusz
tartja a glóbuszt —
trónolsz áldott állapotban
— fix pont, ahonnan
kimozdítható a világ.

VÁRLAK

Jobb, ha nem látod
sok ráncba szedett arcvonásom -
rovásírás, rejtjel,
szembogár se rebben,
ha nincs öröm,
elvonási tünet gyötör.

Ki egyedül készül megváltásra,
amikor elesik a kereszttel,
nincs, aki fölemelje,
nincs Veronika-kendő képmása.

Ölelés nélkül szétesnek a bordák,
s ha mentségem nem volnál,
a földtakarót magamra húzva,
hamvaimat gyászzenére szétmosná
egy szóróparcella szökőkútja.

Érzelmek fagyhalála,
világ közönye mindenütt.
Társas lény az ember, árvasága
páromat várva, szíven üt.

SZÉPTAN

SZÉPTAN

Műfajok szentháromsága:
líra, epika, dráma.

A fényszedett betűk
besugározzák életünk.

Az igaz szép, a rút,
tragikus, komikus
varázsköre éltet –
hű ellentétpárok:
kellemes, megrázó,
groteszk és fenséges.

Alkoss tiszta harmóniát,
az Úr hangját szinkronizáld.

A MUZSIKA HANGJAI

Űrben a háttérzaj monoton
ismétlődő ütem, távoli üstdobpergés -
fúj a csillagszél
- a tér hullámtörő
partjait mossa az idő -
lesz Élet visszatérő ritmusa,
harmóniává hangszerelve, hit Naphimnusza,
A fúga művészete, Varázsfuvola, A teremtés,
szól nagy zenekarok csillogó hangszereivel
az Eroica, a Sors-szimfónia s a Kilencedik,
Haláltánc és a Befejezetlen, a Requiem.

Zengő zenei mondatok
hangot adnak a kimondhatatlannak -
alany az alaphármashangzat,
állítmány a domináns,
más kotta határozó, jelző,
zárlatok: a központozás.

Lelkesül Magyar Rapszódia, Tavaszi szonáta,
Holdfény, Pathétique, Appassionata,
Forradalmi etűd vagy Esőcsepp prelűd,
Zene húros hangszerekre, ütőkre ...,
disszonáns Az éjszaka zenéje, a Mikrokozmosz.

Regény: a szonáta, novella: a rondó,
dráma: az opera, líra: a dal -
violin- s basszuskulcs nyitja szívemnek,
a Szabadság-kettős és Halleluja nagy pillanata
katarzis, melyben megtisztul az ember.

LELKISÉG

A lélek:
fénytest,

Isten házában
örökmécses.

SZÓLJ, AQUINCUMI ORGONA

Múlhat kétezer év, ég csillaga, föld tüze hamvad,
     lángjait elfújják. Mit nem emészt az idő?
Hangszer szól, aki él, hallhatja: üzennek a szerzők,
     hangol a csönd, vígabb sors csak az isteneké.
Dór, fríg, líd dala hív, "hydránk" kora távoli, barbár,
     törzse kicsiny, mégis római-büszke, derék.
Tűzből menteni így, uno animo, töredékét,
     rezdül a lég, cink-réz ritmusa szárnyainak.
Jó orgánum, ajaksíp négy sora zúghat a széllel,
     holt, aki mélységből égbe kiált, pora száll.
Aquincum leletén skáláz diadallal a játszó,
     dolce tizenhárom kórusa: kincs a zenénk.
Telt hangú öröm ér, vagy bánat emészt, szomorú szép
     orgonahang: tisztán szólal a szív, ami fáj.
Szent vagy, míg muzsikálsz, nem fér a gonosz csodaszéphez;
     s boldog a lélek, harmónia röpteti már.
Megnémulhat a mű, mert lárma zavarja körét itt,
     vagy befogott füllel megsüketíthet a csönd.
Hangszer nélkül is egy belső zene - éteri hallás,
     halk tremoló győz meg: érzete nagy kegyelem.
Szolgáló csak a szó, több szólam a mennyei hangzás,
     minden időben mozgó geometria rend.
Mint ember, csupa szem, nem fülre teremtve, ha értesz,
     isteni költészet, jó zene égbe emel.

ZONGORAMŰVÉSZ REVERENDÁBAN

Hangszer már neve is: Szitár -
Ferenc, miként nagy mintaképe, Liszt,
lélekzendítőn játszotta műveit
- szigorú klasszikus után romantikust,
így teremtve harmóniát.

Alkalmi kórus próbálta
nagyhéten Bach János-passióját,
'Parasztkantáta' hangzott, régi zsoltár
(ki hittel énekel, duplán imádkozik)
s szent az istenes szolgálat.

Mozart-, Beethoven-szonáták
szépségével fogadott a paplak,
felhangként rezonált az égi ablak
(mert csoda hangol méltó cselekedetre)
jó pásztor terelte nyáját.

Szünetjel, - visszhangja sincs már,
de visszatér ellenpont példája,
mint fő motívum tükörfordítása,
a legszebb szólam: Istennek tetsző élet.
Térdet, fejet hajts, ministráns.

ORGONASZÓ

'Trónusod elé járulok, ím'
Istennel társalkodó,
fenséges orgonazene,
barokk oltár, nagymesterek
csodálói közül valaki
billentyűk lépcsőfokain
visz mindenséghez közelebb -

harmóniában osztozó,
a megismerés határán
(menny és pokol)
megtisztulás vár,
villámfény, s égzengés
időközi félelmét
oszlatja rezgés, rengés.

S ki gyilkolt gondolatban,
meggyón - föloldozza muzsika.
Praeludium és fúga
zeng glóriás magasban:
a porból fölemelkedj!
- visszhangzik dörgedelmes
égbolt katedrálisa.

CSENDÉLET GALÉRIA

Az élet csendje: kép —
tárgyak testbeszéde,
ember-növény, ember-állat
lelkesül — mesteri vonalvezetés,
játszik a teljes színskála.

Zöldség, gyümölcs frissnek látszik,
megvillan a kés,
a vaksi pápaszem visszanéz,
egy öblös váza kivirágzik.
Forrásponton háborgó teával
törékeny csészének udvarol a kanna
(nincs lelke, csak párája)
két dimenziós keretben hogy maradna?

Vízfesték, tempera, olaj
fény-árnyék mozgóképek
vetítik vászonra vázlatosan
a mindenséget,
látható világunk szellemi lényegét.

FILMSZAKADÁS

                 All theworld‛s a stage
                             Shakespeare

Természet színeváltozása,
évszakok váltófutása,
szélrózsa szédült küllői
visszafelé fognak pörögni,

mint ama végső játékfilmben,
amit rendezett az Isten,
mindenki mellékszereplő
vagy hullócsillag, szemfényvesztő.

FILMSZÍNHÁZ

100 éves a mozi

Mozi: gyerekkor, álom, mágia -
előbb csak néma áhítat,
filmvásznon hunyorgó részletek,
mechanikus balett, vetített képzelet,
a negyedik dimenzió
Lumiere vonatán érkezik -
"ritmus-szimfónia", "fénysugár zenéje",
a tárgyak filmnyelven beszélnek.

Álomgyár terméke: szerelmes film,
fényírók "belső mozija",
a nagy rendező: a kamera -
Eizenstein, Korda, Chaplin...

Mozgó festészet, fényszedett
költészet - "képpé varázsolt idő",
halálugráskor visszapergetett
illúzió, hogy érdemes.

HOMMAGE À HORATIUS

Pax Romana-t, császár kori boldog békeidőt adj,
jó sors - drága Maecenas, s nem hallgatnak a Múzsák,
  callida iunctura nyelvén keblünk istene rímel,
    szárnyal az óda, ha műgond metrumait kifaragja,

kell finom ízlés, ihlet, férfierő is a vershez,
mint szerelemhez Amor nyila - gyors 'vég', „carpe diem”, lásd
  szép örömét fiatalnak, kérdi-e: mit hoz a holnap?
    Bölcs filozófus mérlege csak hebeg: ennyi elég is.

Hidd, a középszer mind arany, áldoz a plebs papiruszra,
több kenyeret, cirkuszt vár, már követel tömegestől,
  győztes Ave, Caesar!, aki félelmét veszi-adja,
    félisten legalább, alig emberi forma a pénzen.

Fő az egyensúly, tartsad; fegyver a gúny, diadalmas.
Vergilius vates, üzen: „omnia vincit amor”, hát
  hódoljunk a gyönyörnek, haj, sok bú-baj után is,
    „aere perennius” - értik-e? - „Meg nem halhatok én így.”

RADNÓTI

Sérülten háborús repesztől,
Krisztus száll le a keresztről
- magát sem tudta megváltani.

Fölsír szögesdrót-jászolban
az ember fia,
ösztöne súgja, hogy halál fia,
szerelme rejtett 'csillagrendszerét'
vizsgálja, hasonlattal él, amíg él,
puskatus a toll,
fegyver a szó -
'Járkálj csak, halálraítélt!'

Eltiporta az 'erőltetett menet',
még fölkelt a tarkón lőtt remény,
egy ország hullott sárba vele!

Mennyi vers bukik tömegsírba.
De az ő viharkabát kötésű versesfüzetét
exhumálta az ég - vetíti nagyítva.
Csak emberszabású élete töredék.

Költeményes bibliát
ki emel pogányok arca elé? -
Ki maga sosem ölt,
inge örökké vérpecsétes.
Művében rend, remény, 'könnyűléptű béke'.

KÖZTÉRI SZOBROK

Szobrok szólnak hozzám –
Folyóméternyi könyv
talapzatán trónol Jókai,
mesél és övezi gyermeki rajongás.

Szemben az új versek költője, Ady
vívja megkésett forradalmait,
viharkabátba csavart
lendülettel halad a ’halottak élén’,
lázálma ’vér és arany’,
’ifjú szívekben él’ még.

A közeli Zeneakadémia felől
zongorafutam viharzik –
szétveri itt e hangzavart Liszt
Mefisztó-keringője, magyar rapszódiája
és érzelmeimre rájátszva ad lelkierőt
a ’Szerelmi álmok’ harmóniája.

S ki a ’város peremén’ élt,
itt a ’véges végtelen’
énekese, ’… e kávéházi szegleten’
József Attila ’nagyon fáj’
kényszerzubbonyos mellszobra
néz a semmibe borzongva –
minden elvégeztetett,
mint a megváltó, értünk szenvedett.

SPORTMÚZEUM

Harmadfélezer éve
az öröm templomában
tündöklő falfestményen
egy fáraó labdát üt -

Mosolyog, mintha élne.

Görög vázákon deltás
dobó, futó, birkózó
olimpikon atléták,
szépség ideál szobrok -

S Róma követte Hellászt.

Mind egyenlő eséllyel
- citius, altius, fortius -
zeng dicsőítő ének.
A részvétel a fontos.

Egy sóhajtásnyi béke.

A. D. 2000

A. D. 2000

Szent év - Anno Domini
szökőév 2000.
Keresztlevélre, sírkőre
elsőnek kettest kanyarít az emlékezet,
alaki és helyi értékre vigyázva,
képzetes gördülő csapágy nulláin
utolsó esztendejébe fordul, hullái
gigászi terhével szinte csikordul
kísértetiesen a véres XX. század.

Amikor emberi voltunk
feszíttetik célkeresztre,
seregszemlét tart a halál -
sorakoznak világháborús katonák,
a vészkorszak tüzében, gulág Szibériában
eltűntek, földönfutóvá lettek,
bukott eszmék parancsára hősi halottak,
s a fölkelők örökmécs-léleklánggal lobognak.

Újkori katasztrófák, atommáglyahalál
árnyékában már hatmilliárd élet
kerülhet géntérképre
(mondják: a tudomány kétélű fegyver)
pusztít szegénység, szenny, leküzdhetetlen
betegség, elvadító szeretethiány,
-izmusok zavarodott művészlelke,
silány élvezet - kábítószer, bűn orgiája,
egy pénznyelő, számítógépesített világban
nagyobb emberveszteségünk a szívekben.

Kék bolygó űrhajónk
sarki hőpajzsa megolvad
a fölfuvalkodott napon -
tolóereje kozmikus katasztrófa.

'Világvégén' túl, ezredelőn
homoksivataggal fordul az időkerék,
s űrkorszak-alkotó képzelőerőnk
mennyei tűzijátékban kigyúl -

Új időszámítás, újabb kezdet,
tavaszünnep köszönt: millennium,
gyorsító sávval a történelmi út -
legyen minden nép emelkedő nemzet!

BUDAVÁRI SÉTA

Havas, kormos évszak után
az enyhülés mindent restaurál,
fagy gallyazta lombok rései
mutogatják a város nevezetességeit
s mellvédről, védőbástya szikláról
visszaverődik a napsugár-nyílzápor,
ronthat ostromágyú, gurulat lövedék,
a múlt önmagában vereség.

Föltárul a kincses reneszánsz temető,
koronázó templom alatt, a Vérmezőn
karóba húzott, lenyakazott árnyékok
— dicsőség, nagyság rég volt —
szélrohammal a Gellért-hegy felől
a tornyos Tabán a Dunán jönne föl,
nézd viharjelző rezgőnyárfák
villámhárító levél-fonákját,
madarak légikikötőit,
virágkelyhek illat-füstölőit,
egy ördögtrilla-szitakötő — bohóc kelep —
vadrózsának csapja a szelet,
táncol a csörgősipkás csipkebokor,
nád bugás címere bomol
s akár egy kódexmásoló remeklése,
iniciálé a jegyzetfüzetbe préselt
számmisztikus margaréta,
feloldott zárójel a város karéja.

Bölcsőtől a bölcsességig
hosszú az út, mint ama égi.
Harang-mellét döngeti a szív —
délidőt dobban — mióta is? —
üzen a múlt a feledékeny mának:
csak a szakadék széléig hátrálhatsz,
nemzetben gondolkodva, megmaradunk,
tudjunk álmodni, szólni — magyarul.

MEGTANULT LECKE

A tamási gimnázium emlékkönyvébe

A galaxis-függöny szétterül,
s a napóramutató árnyak
örökké káprázó szemünk
számlapján körbejárnak.

Hő- és hideghullám
kavargat port és tengert,
röghegységet gyurmáz,
a roppant kontinens-jégzajlásban
ékkővé csiszolt kavics,
homokágyon a gyöngykagyló-magzat is,
hártyás lábujj, szárny verdes,
az Emberfia örvénylő lábnyoma
ér hullámtörő partokat.

Lelőhelyek tárulnak
- kincseskamrái a múltnak.
Borzongnak szálkás erdők,
nyitva- és zárvatermők,
gyémánt, szén, olaj, fa
mind a Nap tüzét rakja.

            *

Folyók köldökzsinórján
birodalmak születnek.
Európa térképén egy szakadt ország
- az Árpád-törzs nevén még
Megyer, Keszi, Kér, Nyék,...
elbitangolt Koppány
Tolnát, Baranyát bejáró
honfoglaló lelkek.

Gyászkeretes történelmi körkép:
Muhi, Mohács, Világos, TriaNON!
A déli harangszóval lecsengő dicsőség,
hány legyőzetve győztes forradalom.

A faltörő kos megkövült bárány lett,
mai csatazajt visszaver a várhegy,
gyökér, kacs, eső kaparássza
- ősszel esik el a bástya.
Fénytelen levél-rézkarcon
tűnt időkbe dermedt arcok.

Sötét tábláját letörli az Isten,
diktál, s mi írunk sors-ákombákomot,
egyezményes jelek, igazodó sorok
híján sarkából a világ kibillen.

Fiatal, ki érzékeny a szépre,
mint látóideg a fényre,
időt nem mér, nem mérlegel,
egész lényével kérd, felel,
álarcot repeszt nevetése.

Pannon dombokra állva
közel a tudás fája,
egy madár-szívű lomb,
fenyőillatú magaslat -

és birtokában szabad vagy.

LEVÉL ÁZSIÁBÓL

          (Kőrösi Csoma idézése)

Meteorkő-
hajításnyira van,
egy másik idősávban,
vulkánok hűlt helyén
magyarok őshazája.

Fényvitorlák
lágy vizeken, nagy ég
- domború gömbsüveg tűz,
itt háló, hal, halál
régtől rokonértelmű.

Zord kerengők,
Tibet szent hegyei,
kétszer hét nyelven szólván,
nincs maradék haza,
a honvágy tömegvonzás.

Trópusi láz
- árnyjáték tűzfalon,
szülőföld - térkép takar?
Glóriával köszön
„egy szegény, árva magyar”.

LANTKÍSÉRETTEL

Sziklaszirt fellegvára
s hollónép ostromzára
elsötétít nyílt eget.

Jó végvári vitézek
– szórvány magyarok, részek
őrzik még a nemzetet.

Zsoltár, dicséret örvend,
szülőhaza – szent föld ez,
tisztességgel eltemet.

TriaNON

                 Rablóbéke záradéka

Történelmi Magyarország,
emberi agy — térképformád,
kincseidet hogy széthordták,
rabló lett a fennhatóság.

Bitorló önkényuralmak
sarkaidból kiforgattak,
ami megmaradt magyarnak,
okkal-joggal forradalmas.

NÉHÁNY MONDAT

Mikor zsarnok parancsolt,
határzár volt, szögesdrót-
vasfüggöny-erőtérben
vándormadár eltévedt,

fészekrakó ösztönnel
hazát cseréltek többen,
az eget is fölszántva
költöztek új világba.

Fölkelés, rablóbéke
rajzolt világtérképre
szabadságszerető nép,
múltad is eltörölnék.

MÉRLEG JÁTÉKA

Napéjegyenlőség - égi mérleg -
isteni igazság jelképe,
bekötött szemű Justitia,
földi bűneink mázsáival,
haszonelvű, tétova tetteinkkel
jó és rossz serpenyője merre billen? -

Ozirisz mérőeszközén a holt
szív ellensúlya toll;
Zeusz kétkarú arany mérlegén
latolgatta népek végzetét;
Hermész, a nagy „lélekvezető”
hitte: minden mérlegre tehető;
még vár az utolsó ítélet angyala,
Apokalipszis fekete lovasa.

De Káin igazság-mérlegével
megbékélhet-e a lélek? -
Gonosz oldalán nehézkedik az ördög:
egyensúly ne legyen a földön.

ITTHON, EURÓPÁBAN

Északi félgömb forgat a fénybe egy új Európát -
      Napkelet álma: Nyugat, - hölgy, rabul ejt bikavér.
Citrusfélék, búzahatár s fönn tűlevelűek -
      flóra örök, faunánk pásztora szél, szabad ég.
Nyílt atlanti vizek moraját veri vissza Urál hegy,
      békegalamb, olajág s légiesült a határ.
Nemzetfoltok - vaktérkép, kétezer éve keresztény
      ógörög ethosza véd, mérlege: római jog.
Északi, balti, dinári, meg alpi fajunk s mediterrán
      bábeli hangzavar áll tőke közös piacán.
Jó európai polgár hármas jelszava szent itt,
      míg szolidáris a nép, - ez teszi fő erejét.
Van közös emlék, sokszínű kultúra, örökség,
      csillagos ég: lobogónk, szép Örömóda jövőnk.

CÍMKÉZÉS

Ahol a patrióta ritka,
hangos a nacionalista.

HIDAK

Amikor ösztön és józan ész
együtt teremt összeköttetést,
két pont között a legrövidebb
távolság - a túlsó partra vihet
palló, közúti, hadi,
vasúti híd vagy viadukt
(völgy, szakadék, gyors víz alul)
- légihídon átjut a hímpor -
függő-, felvonó-, sóhajok hídja,
közös öröm, külön bánat nyitja,
erős kapocs két véglet között
idegdúc, pillér, vert cölöp,
fesztávját átfogva dobog a híd
- nagy áteresztő képességű szív -
aranykapu, ördöglakat építmény,
kulcsolt kezek lánchídja, eszmék ívén
vibráló gyűlölet ne döntse romba
- háborúban országok gerince roppan.

Áldás a híd: nyitott kapu, vulva
szülőcsatornán magzatát áthúzza -
Tejút téli napforduló hasadékán,
égig érő fény-árnyék fokú létrán,
szivárvány vezet alvilági folyón túlra
vámot egyszer életeddel fizetsz,
vár hídverőnk, a nagy Pontifex.

KÖR

Önmagába visszatérő görbe
vonal vet hurkot, végtelen jelet: ∞
égitestek látszólagos mozgása,
jövendőmondó csillagok állása,
multiverzum vesz körbe.

Égöv, egyenlítő, föld körüli pálya
saját farkába harap,
360 fok — időkör, év számlálója a nap,
állandóság a változásban,
tökéletesség, örök harmónia,
lett mágikus gyűrű, körkörös védelem,
porond, körtér, nomádok kerek sátra,
a téridő egység szimbóluma,
a gömbbe forduló ég jele.

Középpontban az Isten,
körül a teremtett világ,
újjáéled a kör, négyszögesítve,
átlépni tilos, bekerít vagy kizár,
körtánc, körmenet s ha egy csillag lefut,
ránk tör az ember kozmikus magánya,
a meddő űr, a nulla, nagy semmi,
roppant örvény keringtet — fekete lyuk
— mindenség szemétládája,
de a fényt úgysem tudja elnyelni.

GYŰRŰK

A víztükörből visszapillant
mélység és magasság -
körgyűrűk végtelenje,
kút tekergő lánca,
évgyűrű kúszik fára
(mintha bilincs csörrenne)
egy sima, egy fordított
bűvész-varázskarikával
tudáshoz kapcsolt titok -
Prométheusz vaspántja,
bölcs Salamon pecsétje,
holló csőrében ékes
címerdísz ragyogtat, Corvin,
halászgyűrűs földi helytartó
áldása urbi et orbi,
s a tengert is eljegyző
gyöngyös gyűrű, aranyló
ujjainkon a Nap, Hold.

CSIGAVONAL

Gyermekkéz rótta
ősi mozgásjel -
porban tekergő csigaház,
játékok alaprajza, Bábel tornya,
tornádó-harang száll föl,
búgócsiga spirálköd,
lent kúszó hurokban indakacs,
orsó, rugó, menetes csavar,
örvénylő ősvízben kacskaringós
tengeri szörnyek, a születés, növekedés
kifelé haladó spirálja,
majd a befelé csavarodás: összehúzódás
- a lét halála,
állapotváltozások tartama, anyagmozgás
egymásutánisága: lüktető idő,
a ciklusok: holdhónapok, napévek,
a világkorszak egésze
(hallucinálunk e rituális labirintustáncban)
világoszlopra csavarodott kozmikus kígyó
a kettősspirál kétirányúsága.

GYŰJTÖGETŐ

Idővel tárgyiasul az ember -
korral járó rigolyák,
rossz beidegződés, szokás,
még-valamire-jó-lesz mánia
a gyűjtögető életmód
(nem eredeti tőkefelhalmozás!)
kukabúvár heuréka öröme -
ócskaság, nem hasznos hobby köti le,
mikor műhelymunka forgácsa hull,
tűzrevalóként bármi hasznosul,
de aki maga régi bútor, elnyűtt holmi,
hulladékát nincs szíve kidobni,
lényege mennyiségi, mint minden tartozéka,
agya fölösleggel megrakott véka,
mert rossz becsüs az érzelem,
csomagolópapír, lim-lom, madzag, toprongy
nyöget ládafiát, asztalt, polcot,
birtokvágy halmazati bűnjele
a sok ujjlenyomattal viselős,
nélkülözhető használati tárgy,
bóvli áru, mütyürke, csüngő csecsebecse
a föld felé gravitál,
vagy súlytalan űri szemét, szétszóródott
törmelék gyűrűzi, fékezi ezt a bolygót.

Végül kisszerű dolgainkat
a természet benövi, visszaveszi
- tűz, víz, rozsda eszi.

Hús-vér lényemet lecsupaszítva,
majd humusz rakódik csontjaimra
élő szövet helyett.

Valódi műtárgyak, emléktárgyak
a méltóságban megőrizzetek.

HAJLÉKTALAN

Virágillat ébreszt,
ülőgumóin trónoló liliomféle,
állig begombolkozó csipkebokor,
ahol egy százlábú is elbotol,
rekordot ugranak a tücskök,
minden napsugárra fűzött
gyöngyharmat szétgurul,
kedvenc színem: a fűzöld.

Valóságos éden ez
a rám zárt park
— formatervezett környezet,
a szellemi függőleges,
az anyagi vízszintes irány,
hol vergődve jut előre a szív, a szárny
minden csapása nekirugaszkodás.

                 *

Rongy a zászlóm,
hazám csonka.
Nem leltem asszonyra, otthonra,
aszfalt a terített asztal,
fojtanám bánatom borba.

TEMET A TÉL

Vízesés-mozgólépcső
torlódó jégtábláival beáll
a nagy idő-folyam.

Jégcsap a hőmérő
hízott higanyszála,
köröm alá szálka
szúr - a fagy,
fémtárgyak dérrozsdás villamossága
halálfejes feszültség alatt.

Hol a természet növésben megáll, a fák
puskatus ágakra szuronyt szegezve,
zárt alakzatban köd ellen vonulnak.
Jön bundás téli álom: fagyhalál,
léket vágva e város bordás flaszterén,
a hajléktalan csatornába bújna,
rétegesen öltözteti az ég - újságpapír,
havazó ívlámpák temetik hajnalig -
Emberek jönnek párakoszorúkkal,
szájukon szalagírás: "szép" halál.

TÁVLATOK

Gyorsulva táguló világegyetem
- kiüresedő, karbon sötét égbolt,
nevemen csillag - fényszálon életem
lényeg vagy jelenség volt?

Rajzoltam porba, simogattam a kört,
míg látható, én legyek középpontja,
kiforgatni ujjpercek élei közt
a Föld nem bűvös kocka.

Vonzáskörét kioldva hosszan repít
egy új fokozat, - ég tüzét lelopjuk,
öröklétet tervezünk nagyban s megint
Isten kezében sorsunk.

KORPARANCS

Csillagporból lettél
ember, hát fényeskedjél.

HÁLÓSZEM AZ INTERNETEN

Világtalan képernyőn
teremtett világosság —
Tejút, ködsűrűsödés, gömbhalmaz.
Rákattintva egy keletkező csillagra,
megjelennek állatövi képek,
éggömbön isteni menü
parancsaira: Kos, Medve, Oroszlán,
Korona, Dél Keresztje, Szűz, ...

Mint egy álmatlan csillagász,
intergalaktikus világhálózaton
modern Odüsszeuszként muszáj bolyonganod,
elvakít Andromeda, Orion (a Kaszás),

s a világegyetem alkönyvtáraiban
majd olvashatják lírai honlapod.

A TEREMTÉS KÉNYSZERE

Művészember hangos fohásza
miért fullad káromkodásba?
Végtelenre állított szemlencsével
megörökít egy pillanatfelvétel.

Milliárd fényév messze innen
él csillagköd képében Isten,
magánya emberi, űr nem ereszti -
Nekünk kell a teremtést befejezni.

LÉLEKHALÁSZ

LÉLEKHALÁSZ

Az út, az igaz élet
szenvedéstörténet.
Egy irányt vett időm
telik, nem múlik tétlen —

Követnek a pusztába
tanúhegy, hagyásfa,
lélekhalász igék
s a vers-hívők imája.

CREDO

Istenhez vezet minden út,
más igazság hamis —
az égi abszolút,
a földi relatív.

Bocsánatos bűn s gonosztett
— örökké vétkezünk,
ég-föld paternoszter
térül-fordul velünk.

VÉNSÉG

Emlékein mereng,
éjjel kikecmereg,
gyújt egy kis világot,
köhécsel, harákol,
gyógyszer után kapkod,
nagyothall, kész vakfolt,
csak tesz-vesz, rakosgat,
csipeget, kortyolgat,
tisztába tett gyerek,
nem repes, csak remeg,
magában beszélget,
hogy micsoda élet
súlyától rokkant meg,
oly egyedül van, lesz,
mint végítéletkor,
bevall mindent, meggyón,
fél lábbal a sírban
Isten előtt színt vall.

VOX HUMANA

Sugárkévékben csillagok,
árnyékom követ — meghalok,
megrendít a sok sírhalom
— élő virágsokadalom.

Amíg élesre fen a kín,
fölszikráznak szép szavaim —
a művész: lélek orvosa
és minden gyógyulás csoda.

SÉTA A SÍRKERTBEN

Virágos temetőkert
ösvényein gyíkok kergetőznek,
madarak dáridója disszonáns,
mint túlvilági hollókárogás.
Leírhatatlan mind, — a volt,
már csak nevében él a holt,
teste virágföld, lelke árnyék,
éjfélkor kísért, lidérclángként,
családfa elhalt felmenő ága
int: szárazát az idő kivágja.

Egy sóhajtás — a lélek fölszáll,
súlyosabb ég sötétje dől rám.

MINDENSZENTEK

Már a temető sem a régi:
faragott kopjafák, fejfák,
ember léptékű sírhalmok helyett
panel betontömbök tonnás
súlya alatt roskad sok csontváz,
műkő galamb - nehéz emlékezet
mégsem röppen az égig.

Aranyozott évszámok, nevek
szikráznak a gyertyafényben
(megannyi örökmécses)
gondolat-, vagy kötőjel ragyog,
mint kémiában a kötetlen karok,
vallanak a felelős gének:
miként, meddig élek, halok.

S mert köldökzsinórral kötődöm
minden felmenőhöz,
dérütött virággal, mécsvilággal
állok gyászkeretes vigyázzban
éjbe vesző síremlékek előtt,
míg nem zárják a temetőkaput,
tüntet az írás: „Föltámadunk!”

FÖLDKÖZELBEN

Széttárom mindkét kezem –
ez csontváz-feszületem,
esendő, béna test.

Nem győztes Dávid szobor,
drámai Ecce homo –
árnyék Krisztus-kereszt.

Napcsillag vonzásában
megolvad viasz szárnyam –
a föld már nem ereszt.

KÖZPONTOZÁS

Felkiáltójel voltam,
kérdőjelbe hajoltam;
gondolat- és kötőjel
csuklós mérővesszője
hosszában kinyújtóztam
(zárójel-koporsóban)
kettősponttal veszkődtem
s fönn szárnyas idézőjel,
lenn megvesszőzött mondat
végén parányi pont van.

KETTŐS LÉTRA

                           Delel a nap
                         narancsvörös
                       citrom      sárga
                     alma             körte
                   szilva              barack
                 nyári                      őszi
               mézes                       édes
             arany                      gyümölcs
           bogyós                            fürtös
        tavasz                                    virág
      ágról                                          ágra
    lombos                                         termő
  fokról                                                fokra
lép föl                                                   lép le.

RÖGTÖNZÉSEK

Út a bölcsességhez

Látásom romlik -
kezd világosodni.

Számítás

Több ismeretlenű művelet az Élet -
Nincs hozzá megoldóképlet.

Aggály

A legszebb érzés kémiáját is fölfedezték.
Azért szeretsz még?

Kiábrándulás

"Milyen volt szőkesége?"
- Festett.

Morgó

Ha kutyául bánnak velem,
harapós leszek.

Szavazni in-dulj!

Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, ...

Egy jelmondat korszerűsítése

Legfőbb érték
a pénzember.

Írásjel-fogyatkozás

? ! ( ) "" ; : — - , .

Kárpát-medence

Meddő szülőhaza -
gyász- és szórványmagyar.
Országvesztő hely.

Földhözragadt

Anyagias, ízig-vérig
átgyúrt materialista,
érzelmi lény, - hasznát nézi,
erkölcsét úgy alakítja.

Botcsinálta hangversenylátogató

Mit neki hangnem: Dúr, moll?
Ő már páholyban durmol.

Szerkesztő kérdi

Fej, vagy írás?

Intő

Új versed szépséghibája,
hogy nem rímel a világra.

NÉHÁNY HAIKU

Tabula rasa
hómezőre az Úr ír
jégtollú széllel.

            *

Fák, bokrok rázzák
jégeső börtönrácsát -
Süss föl, szabadság.

            *

Űrsikló vasal
fodros levegőeget
- költőnek inget.

            *

Magasabb IQ
vadhajtása h a i k u
- hervadt szóvirág.

SZÁMVETÉS

Az ember oszt, szoroz,
kivon, meg összead,
próbáját elvégzi
(a rossz hatványozott,
a jó gyökjel alatt)
ha nyer, már vesztét érzi,
ha veszít, mást okol
– billegő mérleg az –
magyar sors: ’átkozott’.

VÁNDORDAL

Terelni dombok nyáját,
heverni lombok árnyán
hogy szerettem.

Sok évgyűrűs fa üzent,
karikázott a vízen
levelekkel.

Égre mutató torony,
delet ütő napkorong
állt felettem.

Villám mentén meghasadt
menny, kőtábla rám szakadt
förgeteggel.

Hangászkörben szöszke méh,
tücsök-bogár zöngeményt
följegyeztem.

Idegbajos rezgőfű,
megbomlott szomorúfűz
társa lettem.

Homokóra csöndesen
idő-orsóm pörgetem
szerelemben.

KÖNYÖRGÉS

Mikor mélységekből kiáltok,
csak te érthetsz meg, Istenem,
jóravalón is fog az átok,
íme, elmérged nyílt sebem.

Adj égi jelet, látva lássak —
vezet ‛út, igazság, élet‛,
nagy a világ világossága,
ne adj rám örök sötétet.

Légy irgalmas. Gyarló életem
óvjad, ha van értelme még,
akaratlan, ha olykor vétkezem,
ártatlanság vélelme véd.

Tenyerem markáns sorsvonalát
gyors idő szaggatja fércként,
egy szusszal, Uram, kioltanád
csillagom reszkető fényét.

ŰRSÉTA

Kilépek a csillagközi térbe,
hol nincs fönt és lent,
nehézkedés, szabadesés,

Isten térgörbület-tenyerében
elfér az egész
földhöz ragadt emberiség.

HELYZETDAL

Fény előttem
– árny mögöttem,
nem hajoltam,
inkább törtem.

Hegyre hágtam,
vízen jártam
percek, fokok
hálójában.

Állat, növény
gyűltek körém –
lennék szelíd
öreg bölény.

Sok csillagos
szálloda most
a magas ég –
vendég vagyok.

Árny előttem
– fény mögöttem,
rejtőzködöm
sorközökben.

A SZERZŐRŐL

SZIGETI LAJOS (Szabadhídvég, 1940. október 17. Szülei: Szunoman Lajos, Balogh Veronika) költő egyetemi tanulmányait Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakán végezte, 1964-ben. A tanári diploma megszerzése után felsőoktatási intézményekben tanít, idegennyelvi intézet munkatársa.
    1977-ben mutatja be az Élet és Irodalom hetilap kilenc verssel, majd közlik költeményeit a jelentősebb országos folyóiratok és napilapok is.
    2014-ig hét verseskötete került kiadásra. Angolul hét költeménye jelenik meg az In Quest of the 'Miracle Stag': The Poetry of Hungary antológiában (Chicago, 2003). A bolgár Vezni (Mérleg) – 2008 című antológia hat versét hozza. Több idegen nyelvre fordított költeménye olvasható honlapján: www.szilaj.hu
    1993 óta szülőfaluja díszpolgára. Irodalmi és művészeti társaságok tagja: Magyar Írószövetség, Pen Klub, MAOE, Berzsenyi Dániel Társaság.