Kritikai észrevételek "A FÉNY HULLÁMVERÉSE" című verseskönyvhöz:

„...öröm és igazi meglepetés! Olvasom, tetszik."

„...jó volt olvasni. Hozzám különösen azért áll közel, mert ösztönös biztonsággal mozog a világban, otthon van a természetben. Hogy ne ilyen általánosan mondjam: modern költőhöz illő szakszerűséggel és pontossággal, nevükön nevezve teszi a versbe a világ tárgyait, lényeit, s rajzolja oda, olykor csak egy-egy vonással, segítségül híva a tudományt is, a mindenséget. Képei még olyankor is érzékletesek, anyagszerűek, ha ködösek, elmosódottak, mint a Temet a tél-ben, s bár időnként zsúfoltak, nem fedik el a vers fogalmi-gondolati-érzelmi anyagát."

„...igaz örömmel olvastam e kötetet, mert ismételten meggyőzött arról, hogy anélkül is lehet modern költészetet produkálni, hogy posztmodern legyen az ember. A verssorokban az kapott meg a leginkább, hogy bennük a legújabb kori civilizációra utaló motívumok és a hagyományos természeti képek milyen szép egyensúlyban vannak. Nagyon jónak érzem a kötet címét is és elismeréssel tapasztaltam, hogy a többé-kevésbé kötetlen formák mellett milyen nagyszerűek az időmértékes versek."

„...A könyvről, meleg gratuláció mellett, csak jót tudok mondani. Vannak a kötetben kis és nagy remeklések, virtuóz formai megoldások. - Például: Kettőscsillag; Látóhatár; - ez egész tematikáját jellemzi - „Nyolcvanmilliárd galaxis." stb. S idézni lehetne: „Ki a teremtővel szembenéz, csillaghalmaz világítja át". Érdekes, merészen igaz az Esemény utáni szöveg. Még csak annyit: igen szívemhez szóló az aquincumi orgona. S szép, hogy „Nekünk kell a teremtést befejezni."

„...Megfogott a természetszeretet, a friss és eleven benyomások szövedéke, a nyelv tömörsége is. Berzsenyit juttatta eszembe egy-egy találó és tömör kép. Íme, egyetlen sorban öt érzékletes fogalom: homok-ágy-gyöngy-kagyló-magzat. S efféle sűrűs metafora minden versében bőven található. Általában ízléses és formás kötet ez."

Válogatás a "HÍVÓ SZÓ" című verseskönyv méltatásaiból:

„...figyelemre méltó kötet, igazán tetszett. Remélem, még olvashatok hasonló minőségűt szerzőjétől! Gratulálok!

„...tetszik bátor különállása, megharcolt derűje, az önérzetbe-kapaszkodása. Tetszik, ahogyan a jóleső romantikát (megérdemelt örökségünket) egybejátszatja a modern geometriával, a képet a vonallal, a mondatot a vigasztalással. Legjobban a Látkép, A föld napján, a Párbeszéd és a Levél Ázsiából című verseket szeretem. A sorokat a megváltásról, a honvágyról ( - „tömegvonzás" - ez nagyon érdekes).

„Régen invitáltak ilyen ember-léptékű világba, „gyökér, inda", „legyezőfű bogernyős bugavirága", „tapsifüles sás", „pillangós pásztortáska", (s egyebek) közé, „lombok függőkertjé"be, amilyenbe ez a könyv hívogat. - Most leginkább a növényi 'bejelentkezés, fölvonulás', a természet jelenléte-tündöklése tetszik."

„...e szép kötet versei nem a meghökkentés olcsó eszközeivel manipulálnak, „egyszerűen" csak gyönyörködtetnek, mint minden igazi líra. Egyszerre pihentetnek és elgondolkodtatnak, tehát teszik a dolgukat."

„A Gyűrűk a legszebb, az Itthon, Európában a legfelkavaróbb, ...segítse Hölderlinék daimona."

„...minden tekintetben - tartalmában, kiállításában egyaránt - szép verseskönyv. Megfogott a filozofikus hang, az emberi élet és a világ-létezés kérdései fölötti töprengés, és megfogtak a természeti képek, az eredeti és újszerű metaforák. Ilyenekre gondolok: „lejtmenetben nagy karéj búzamező", „a morózus fák előcammognak", „gongütés: a Nap" stb. Láthatóan jó érzéke van a meditációra is."

„...Engedve a „hívó szó"nak, elkezdtem keresgélni e kötetben az 'asztalhasogató' verseket, s meg is találtam. Nagyon élveztem azokat a fanyar villanásokat, amelyek Rögtönzések cím alatt szerepelnek: ezek a költői hagyományra utaló ötletek, a szó nemes értelmében posztmodern utalások két vers - a szerzőé, valamint a másik költőé - között, így hoznak létre különös és frappáns kisüléseket, miközben elkerülik az olcsó viccelődés (poénkodás) kísértéseit. S nem is kell hozzá feltétlenül a másik költő (például Juhász Gyula); az Írásjel-fogyatkozást Tandori is megirigyelhetné. - De nagyon hatásosnak érzem azt is, amikor úgy mutatkozik meg egy belénk ivódott közhely fonákja, hogy az olvasó rádöbben a közhely hamisságának evidenciájára („Mégis van szaga! - / hozzá izzadság, vér tapad, / megaláz minden szegényt."); erre csak a vers energiája képes, hogy ne fordított közhely legyen belőle."

„...az Úr mindig akkor cselekszik jót, ha az ilyen tehetségeseket, derűseket, fáradhatatlanokat „imádkozza", azaz „álmodja" „le a fáról". Ennek az új, szép kötetnek olvastán is a versek abszolút lírai természetességét csodálom, szerzőjük otthonosságát akár a kötött, akár a szabados zenei sorokban. Végképp elhallgathatatlan, hogy filozófikus költőről van szó, aki érzéki burokba rejti gondolatait. Ha nem „rejti": ha a gondolat (vagy a formajáték, a geg, az éle) oly pőre, mint a két-három sorosokban, akkor (szerintem) „verstelenebb", publicisztikus, csupán „társalgó" a szöveg. De ez csak színező elem; a verses rész uralkodik a kötetben, s ez a nagyobb szám."

Kerék Imre

Szigeti Lajos: HÍVÓ SZÓ

(Orpheusz Kiadó, 2003)

Szigeti Lajos verseit már régóta ismerem lapokból, folyóiratokból (legutóbb pl. a Hitelben olvastam egy emlékezetes költeményét). Sorjázó köteteiből, melyek közül a mostani, ha jól számolom, a negyedik: egy öntörvényű, eredeti hangú poéta rokonszenves arca rajzolódik ki; egy öntörvényű, fegyelmezett versépítőé. Méghozzá meggyőző érvénnyel, kiérlelt stílus- és formavilággal.

Eddigi kötetei méltán keltették fel az olvasók, költő- és írótársak, kritikusok figyelmét. Többek között Hárs Ernő, tüskés Tibor, Domokos Mátyás, Lator László köszöntötték, méltatták leveleikben költői erényeit, különleges tehetségét. S legújabb kötetének, a Hívó szónak fülszövegén nem kisebb költő, mint Juhász Ferenc tisztelte meg a szerzőt meleg hangú és lényeglátó ajánlásával, jellemzésével:"Szigeti Lajos sorsát keresi. Lírikusi sorsát! Lírai sorsát! Nem a testi, térbeli állandóságot, maradandóságot, viszonyulást a térbeli,időbeli, természeti, társadalmi, vagy politikai környezetéhez, de a szó egyszerűségét és tisztaságát a költői megvalósulásban."

Szigeti Lajos, a Balaton alatti Szabadhídvégen élte ifjúságának termékenyítő, ihletadó éveit, költészetének első csírái is, gondolom, itt szökhettek szárba s innen indult el s érkezett meg a mai magyar költészet sokszínű birodalmába, kor- és pályatársai közé.

„Megőrizni a múlandó szépséget, újrateremteni az élményt, gondolatátvitellel kapcsolatot létrehozni, hogy ne legyünk magányosak - ez is a versművészet feladata." - vallja, és verseiben e gondolatának iránytűjéhez igazodik, új tereket, tájakat hódítva a már elértekhez. Nem a kérészéletű divatokhoz, a látványos, sziporkákkal rakétázó, ám hamar ellobbanó kezdeményekhez vonzódik. Ezer szállal kötődik a magyar poézis klasszikus tradícióihoz, mégsem lett epigonja senkinek sem, s mégis modern költő: a látásmódjában, nyitottságában és érzékenységében a legjobbak sorába illeszkedő. Emberi, költői sorsa ahhoz a korábbi generációhoz köti, mely az életformaváltást, a paraszti világ eltűnését átélte, megszenvedte. Ám etikai igényét, emberi-, költői tartását mindennek ellenére sem adta fel. Világát kozmikus távlatokba állította, alkalmassá tette a mai kor ellentmondásainak, sorskérdéseinek megfogalmazására, ugyanakkor hű maradt a felnevelő közösséghez, a szegénységhez. Verseiben nem annyira a közvetlen élményeit verseli meg, hanem tapasztalataiból formál költeményt, mintegy Rilke ujjmutatását követve. Így vált lehetségessé, hogy versei tonnákkal töményebbek, sűrűvérűbbek sok manapság felkapott, divatos féltehetség produktumainál. Nagy háttérműveltsége: zenei, filozófiai tájékozottsága, létérzékelése teszi egyszerre ismerősekké és egyben különösekké poézisének egyes darabjait, ám verse többszörös elmélyedést igényel, újra s újra olvasva nyílik meg igazán. (Ami szép, az nehéz - mondja Babits.) Költői világa így gyökerezik tematikájában és formavilágában teljesen a mába, testén viseli a kor lenyomatát. Korszerű, bár nem absztrahál túlságosan; gondolati-filozófiai terhet csak annyit vesz föl léghajójába, amennyit elbír a versszerkezet terhelhetősége.

Még kisebb rögtönzései sem szokványosak, inkább aforisztikus tömörségűek és pontosan célbatalálók:

Szigeti kezében a külvilág, a természet rezzenései, jelenségei mágikus aurát kapnak. Érdemes ezt a mágiás erőt megtapasztalnunk Versbe szedett növények című versének olvasása közben. Szigeti félhosszú (egy-másfél oldalnyi) versei is a fentebbi módon, ökonomikusan megkomponáltak, szerkezetükben egységesek (A hintaló; A légy létérvei; A pénz; Gyűjtögető; Nagy fa dőlt ki).

Bennük korunk mindannyiunk által megélt tapasztalatai, dilemmái, kóros jelenségei kapnak feszesre szőtt formát. Szigeti tárgyias-objektív és szubjektív hangú költő egyszerre: legtöbbször szeret rejtőzködni verse hátterében, olykor azonban ki-kiszól a textusból (Kései trubadúr dala). Olyan költő ő, akit szívesen lapozgathatunk újra s újra, s bizonyosságot érzünk közben, hogy költőjük előtt, ha mégoly hosszú út is áll még, a következő állomás(ok) új és erőteljes kötetekkel ajándékoznak meg bennünket.

SOMOGY folyóirat, 2005. március - április

Kritikai észrevételek a "BARBÁR TÉRIDŐ" című verseskönyvhöz -

„Jól megkomponált kötet. Rokonszenvesen szerény a fölépítése. A látomásos hangtól jut el a kötet végén a legszemélyesebb vallomásig. Remekül tudja a tárgyi világot, a természetet, a látványt átlelkesíteni, a jelenségek mögött a jelt, a jelentést fölmutatni. S amit kerestem, a költő személyiségét, vallomásait is megtaláltam. ... König Róbert rajzai nem csupán illusztrálnak, „lerajzolnak" , hanem hangulatukkal járulnak hozzá a versek világához. A jó költészet ízlelője-élvezője, a szép versek olvasója örül a BARBÁR TÉRIDŐ darabjainak."

„Igazán mély gondolatokkal teljes, filozofikus kötet. A költői pályát tekintve is nagy összegző lépés a BARBÁR TÉRIDŐ. Kívül-belül rendkívül értékes, fontos kötettel gazdagodtunk."

„Érzelmi-gondolati mélység jellemzi, remek formai megoldásokkal él."

„Ötödik kötetét is az a szolid, de határozott emberi tartás, a természet -- magyarság - emberiség - világmindenség együttes (bűvölő és nehéz) élménye és tudása, s az a rokonszenves emelkedettség, kitárulkozás és elkötelezettség jellemzi, ami már előző könyveiből sugárzot.

„Ez a verseskönyv igazi előrelépés a költő pályáján. Mindjárt a címvá-lasztása nagyon jó, többfelé sugárzó. Egyúttal el is mondja a kötet lénye-gét. Legkedvesebb verseim: Magaslatok, (melynek csúcspontja a 3. szakasz vége) Golgotavirág (remekül egymásra kopírozza a 'Golgotát' és a virágot), Fák, Mindenszentek, Sportmúzeum, Örökkévaló és a címadó költemény. El ne felejtsem: az Hommage a Horatius mutatja, milyen modernül kezeli az antik mértéket is. - Gazdag könyv."

„Egyszerűen: szép és jó"

Baán Tibor

Szigeti Lajos: Barbár téridő

(Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006)

      Látványosság, próza, botrány: / Csak ez kell most, ez kapós ma. / Divatod múlt, óh, költészet! A boldog emlékezetű Reviczky Gyula jószerével alig olvasott Levél egy barátomhoz című, az érdeklődés hamuja alatt pislákoló verséből való idézet van olyan aktuális diagnózis, hogy elgondolkodjunk rajta, s nyilvánvalóvá váljék előttünk, hogy a dezillúzió nem a mi korunk privilégiuma. Sem a régi korok alkotói, sem az újabbak nem kerülhetik el a szembenézést a mindent megfojtó közöny, amoralitás és disszonancia rémeivel, amelyek alighanem emberi természetünk legsötétebb tárnáiból törnek elő. A diagnózisra (ha elfogadjuk) számos válasz adható.

      Szigeti Lajos ötödik verskötete, a Barbár téridő a tudományosság és a líra szempontjait érvényesítő kozmikus látásmódjával, az objektív valóság finoman megérzékített képeivel fejezi ki harmóniavágyát. Hogy miképpen, arra vonatkozólag álljon itt a kötetnyitó Szemhatár első versszaka:

      A szerencsésen megtalált, a mikrovilágtól a makrovilágig táruló költői képben az égi és a földi, a fenséges és a kisszerű, a nagy és a kicsi aránylik egymáshoz. Példázhatják ezt az évszakváltás drámáját ellenpontozó, jelentéktelennek tetsző, ám emberi világunk játékos esendőségét példázó kisebb-nagyobb történések, mint: pillán jégszemcse-mikropont vagy: Léckerítésen fönnakadva sír / egy szárnyszegett angyal krepp-papír. A versnek ugyanaz az erőssége, mint amire Bella István utalt a költő jóval korábbi, Vízjelek nyári égen című, második kötetéről szólva (Széphalom, 1996), vagyis az egyedi nyelv, az egyéni szóképzés, meghökkentő metaforavilág, amely azonban, teszem hozzá, nem vagy csak ritkán válik miképpen erre számos példát találni e líra mintaadó nagyjainál, Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél és követőinél a képeket összegző modern vízióvá. Vajon miért nem, ha erre minden lehetőség adva van? A kérdésre a válasz a költő önismerete, arányérzéke. Példának okáért a versben elhangzó, mitikus utalást és természeti képet egymásba fonó költői kérdésnek: Egyszemű szörnyek: hurrikánok / merre forgatják e világot? alig tulajdonít társadalmi, történelmi jelentőséget, megmarad a tél tárgyilagosan pontos, képszerű leírásánál. Vajon miért? teszem fel ismételten a kérdést. Alighanem azért, mert Szigeti Lajos valami mást kíván közölni, mint kortársai. A zeneileg képzett költő úgy ír verset, hogy közben komponál, ezúttal a téli természet témájára. Hogy ez a fajta, alapvetően realista, a programzene aktualitását idéző szemlélet mennyire áthatja gondolkozását, arról sokat elárul a következő metafora: Szólóhangszerek a tárgyak / szélvihar zenekarában. Vagyis a vers-én az objektív valóságot költőiesíti, de saját magát nem veti bele a gigászi energiatenger örvénylésébe. De úgy is fogalmazhatok, hogy a földtörténet képeit lapozva nem azonosulni kíván, hanem megérteni. Ez a távolságtartó, alapvetően intellektuális kíváncsiság jellemzi a versek mögött rejtőző személyiséget, aki a három ciklusra (Nyitány, Földúton, Tűnődések) tagolt könyvében a keletkezés és elmúlás filozófiai kérdéseit ostromolva az ént meghaladó gigászi erők és energiák természetét faggatja. A Magaslatokban így: Miféle gigászi erők / fűzik hegyláncra e Föld / masszív domborzatát? Erről a kilátópontról érkezik el az emberig, pontosabban a látvány történeti, vallástörténeti tanulságaihoz: Istenek lakhelye / tízparancsolat kőtábláival / lavina zúdul, mennydörög, mely túl a didaktikus leckefelmondáson időbevetettségünk drámáját hangsúlyozza.
      Ez a kozmoszélmény, tán mondanom se kell, számos forrásból táplálkozik. A költő pontosan érzékeli, különös tekintettel Juhász Ferenc páratlan költészetére, hogy nemcsak a tudományban ment végbe információrobbanás, majd szakosodás, hanem a költészetben is. Elég itt a biológia, őslénytan, csillagászat, anatómia, vallástörténelem, lélektan, mítoszkutatás témáira utalnom, melyek korunk költészetére karakteres erővel hatottak. A nagy kérdés ezek után csak az, hogy ez a sokirányú műveltségi anyag nem vált-e ballaszttá a verseken, tud-e mindezzel együtt repülni a líra.       Szigeti Lajosnál a tudományos anyag (szakkifejezések használata) nem teng túl, mi több, az eredeti költői képek például Kint madárhang modulál, / a szárnyak eget nyitnak, / ejtőernyő-lombjukkal / földet érnek a fák. (Golgotavirág) vagy ezek fogalmi meghosszabbítása. Hány természeti csapás az ára, / hogy kitavaszodjon e Föld? (Vízkereszt) a kötetben előrehaladva egyre jobban köthetők jeles napokhoz, népszokásokhoz, történelmi emlékekhez. A Földúton verseiben ugyanis emberléptékűre szűkül a korábban szinte kortalan földtörténeti távlat, mikor a költő falusi kötődéséről, emlékeiről ad hírt. A képi tapasztalást e témakörben szerencsésen kiegészíti, magyarázza a fogalmi gondolkodás, ítéletalkotás. A József Attila örökségében így: Nehezebb lett a múlt, e gyors jelenben / mind a tudás fáját fosztogatja, / a csillagközi tér sem ismeretlen, / csak a föld lesz meddő, lakhatatlan, / vagy fordul a honfoglalók sorsa / közös álmunk egy új Európa. A vers a lehetőségek tudatos számbavételével kerüli ki a konfliktust, hatástalanítja a drámai fejleményeket, csipetnyi eufemizálással táplálja a reményt.       Mindezek alapján már képet alkothatunk e líra világképi összetevőiről. A személyiség, mint ez a Tűnődések című ciklus darabjaiból kiolvasható, szisztematikusan kerüli a konfliktusok drámai kiélezését. Így lesz a vers élmény s emlékezet / szólója, kettőse, kóruséneke / változatok magányos szívhangra (Harmóniák). Mindebben tudatos harmóniakeresés nyilvánul meg, olyasfajta szemlélődő bölcsesség, mely pontosan érzékeli a létezést fenntartó erők jóindulatát, hogy Napóra, virágóra mosolyog ránk, / mert bölcs a természet: / lassan alkonyul, őszül. / Atomok, kromoszómák / felezési idejével / minek is / törődünk? (Az óra járása).       A kötet utolsó ciklusának versei visszakanyarodnak a tűnődésnek távlatot adó, az emberlét keretein túlmutató okfejtéshez, amelyben az én helye és szerepe sajátos aránypárba kerül a kozmosszal, mely az élet bölcsője és magyarázata, hol milliárd világjelenség között / a cikázó fény terjed, / múlt és jövő / a nullán fordul kétfelé.

KORTÁRS, 2008. február

Kovács György

„Barbár időben időtlen emberség"

- Szigeti Lajos Barbár téridő című könyvéről

(Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006)

      Az Orpheusz Kiadó Kft. egy "jó kézbe venni" könyvet kínál az olvasónak: Szigeti Lajos jelentkezett immár ötödik verseskötetével, amely a költő 2004 és 2006 között írt verseit tartalmazza. A jelentkezett szó nem közhely, hanem a legpontosabb kifejezés. Mint egy jó diák - Szigeti az iskola vonzásában élte-éli életét -, tisztelettudóan feltette a kezét: "tessék reám ismét felfigyelni!". Szigeti Lajos nem harcos egyéniség, nem akar "Dévénynél betörni / Új időknek új dalaival", hanem csendesen reánk köszön, és kötetről kötetre folytatja egymásba fűződő gondolatainak sorát. A Barbár téridő összegzés, de - mert látjuk és érezzük, költői világa szélesedik - nem lezár, hanem a pálya új irányát jelöli a folytatás biztos ígéretével.
      Volt idő, mikor az írástudó nem bajlódott a címadással. Balassi Bálint is gyakran csak a nóta első sorát adta meg, melyre költeménye énekelhető. Mára a cím fontossá vált, mintegy a szöveg részévé. Tamási Áronról köztudott, a címadásra gyakran több időt fordított, mint egy-egy novellájának a megírására. A Barbár téridő fantáziaébresztő, képzettársításokra ösztönző kötetcím, látva-hallva az emberiség alapkérdéseire asszociálunk. Az évezredes harc mára se szűnt, barbárság és kultúra, féktelen ösztönök és emberség: a technikai civilizáció nem ellentéte a barbárságnak, éppen hogy általa új barbárság közelít, az elhanyagolt lélekszelídítő hagyományok nélkül a jövőtlenségbe zuhanhatunk.
      A Barbár téridő negyvenkét verset tartalmaz, három ciklusra osztva. Felépítése akár a középkori triptichonoké, három önmagában kerek, befejezett, önálló világlátás, de a gondolat bennük közös.
      Az első ciklus, a Nyitány 14 verse, Vergiliusként, kézen fogva elkísér minket a Szigeti világba, felvillantja a kötet későbbi motívumait, rávezet a költő-ember és környező világ kiismerhetetlenül ismerős viszonyaira. A második ciklus, a Földúton elébb a költő széles horizontját pásztázza, a nagytotál után az egyes képvágások a részletek megfigyelésével bűvölnek el. Közben egy különös szellemidézés részesei is vagyunk, a nagy elődök szava, alakja merül fel a múltból. A harmadik ciklus, a Tűnődések a kötet két összetartó ívének a záróköve. Tulajdonképpen számvetés. A minden igaz költő által felvetett kérdésre kíséreli meg a válaszadást: mi napjainkban a poéta és a poétika felelőssége és szerepe.
      Hol a világban a költő helye? A költő - foglal állást Szigeti Lajos az évszázados vitában - nem vonulhat vissza elefántcsonttornyába. A poéta felelőssége (is) az emberiség és a nemzet jövője. A Barbár téridő soraiból kihallatszik az aggodalom a világ, s e világon a mi közösségünk és benne az egyén sorsa iránt. Az ember sárkányfogvetemény - Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette: a mítoszok igazsága - mindkettőé - nyilvánvaló.
      Szigeti Lajos a mutatkozó és a rejtett jelekből olvassa ki, merre tart az emberiség, merre tart világunk. Érezzük, hogy fordulópont előtt állunk, várakozunk és félünk. Minél jobban tör előre a technikai civilizáció, annál kevéssé hallatszik ki a növekvő hangzavarból a vox humana. Minél jobban terjed a globalizáció, minél több ember kapcsolódik rá a világhálóra, annál nyomasztóbb a csupasz, vacogtató magány. A korcsosulás, a pusztulás réme sejlik fel, Szigeti Lajos belső küzdelme a reánk vetülő félelmes árnyakkal Berzsenyi és Vörösmarty vívódásaival mérhető.
      Szigeti Lajos valójában közéleti költő, ám a közvetlen politikai állásfoglalás, s főként a zsurnalizmus idegen tőle. Az ő közéletisége szemérmes, áttételes, semmiképpen sem agitátor alkat, és különösen nem pártkatona. Emelkedettség jellemzi, mert amikor napjaink gondjairól szól, ezt mindig a distancia pátoszával teszi. Ám ami a legfontosabb, költői magatartását határozott értékközpontúság jellemzi, megveti az akár a tolerancia, akár a "multikulti" álarcában jelentkező-tolakodó relativizmust.
      Szigeti Lajos tehát nem újító, inkább az értékek, értékeink, az antik és keresztény tradíciók őrzője és átadója. S ez vonatkozik az irodalmi-költészeti hagyományokra is. Formai megoldásai elegánsak, a szó nemes értelmében poeta doctus, de nem kioktató tanár, nem filiszter. Jól ismeri a versformákat, éppen ezért, mer játszani velük.
      Különös, színes, de nem harsány zeneiség hatja át e kötet verseit, amelyben bizton segíti a költőt kitűnő zongoratudása is. Mint a bravúros táncos, könnyelmű eleganciával, testével-lelkével éli át a ritmusokat. Nála nemcsak az ütemhangsúlyos, de még a magyar fül számára a kissé mesterkéltnek ható időmértékes verselés is természetesnek hat. E hatást - példa erre a Hommage a Horatius című költemény - azzal éri el, hogy mer elszakadni a várttól, elszakadni a megszokottól, és mer játszani a ritmussal. S ebbe a játékba - az interaktivitást mindenekfölött becsülő korunkban ez igencsak fontos - bevonja magát az olvasót is, személyiségét nem szimpla befogadónak tekintve.
      Ugyanez a bátorság jellemzi a Barbár téridő költeményeinek rímelését is. Belső megvilágosodottként Szigeti nem fél letérni a széles útról, biztos lépésekkel méri a keskeny ösvényt, mert bekötött szemmel is minden lépést tud, sőt minden lépést érez. Gyakorta kerüli el a kézenfekvő, önmagukat "kínáló" tiszta rímeket, izgalmasabb, távoli asszonáncokat keresve.
      Manapság, amikor mindenki "kommunikál", midőn Nobel-díjasok küzdenek a győzelem legkisebb reménye nélkül saját anyanyelvükkel, külön ki kell emelnünk a költő nyelvhasználatát, azt, hogy Szigeti Lajos mennyire otthonosan mozog mindannyiunk közös világában. Hogy poétánk fő erőssége a nyelv, ezt már a pályatársak is észrevették. Juhász Ferenc azt írja erről, hogy "keresi a szó egyszerűségét és tisztaságát a költői megvalósulásban", Bella István pedig azt emeli ki, hogy Szigetinél "tökéletesebbé, mívesebbé vált az egyedi nyelv, az egyéni szóképzés, a megdöbbentő metaforavilág, amely eddig is jellemezte költészetét."
      Ámulva tapasztalom - mint egyoldalúan humán műveltségű ember -, ahogy a reál- és természettudományok terminus technicusai mily természetességgel nyernek befogadást és létjogot Szigeti Lajos költői kifejezéseiben. Ezáltal a tárgyi világ és a természet, az anyagi világ és a lélek, a belső humánum terének egységét és harmóniáját teremtve meg.
      A Barbár téridő tökéletesen egyenletes színvonalú, nincs benne olyan költemény, amelyik azért került volna a többi mellé, hogy a kötet "összejöjjön". König Róbert, az illusztrátor, nem "szolgája", hanem sokkal inkább társa, egyenrangú partnere a költőnek. Kritikában ritka pillanat, hogy a fülszöveget, és annak íróját egyáltalán említésre érdemesnek tartsák. Most azonban eljött ennek az ideje is, mert Szepesi Attila nem szokványos, felszínes, kedvcsináló ajánlást írt, hanem minőséget teremtett, elemző, önállóságot felmutató kisesszéjével. Dicséret illeti Szürke Péter tipográfust is, aki - lélektelenné szürkülő világunkban - e szép könyvvel ajándékozta meg az olvasót.

PoLíSz, 2008. március

Bakonyi István: (H)ARCOK ÉS MŰVEK c. könyvéből

„...kálváriát járunk mindannyian."

Szigeti Lajos: Barbár téridő

(Orpheusz Kiadó, 2006)

      Néhány évvel ezelőtt, a negyedik Szigeti Lajos-verseskötet olvasása után azt jegyeztem meg, hogy természetesen az a legérettebb bizonyíték költőnk míves hangjára, tehetségére. Úgy illik, hogy ezt most, a Barbár téridő című, ötödik könyv kapcsán megerősítsük. Tehát azt, hogy a pálya fölfelé ível. Örömmel teszem ezt a kijelentést, hiszen az új versek fényesen igazolják ezt a fölvetést, s itt már túl is vagyunk minden illendőségen, kötelező tiszteletkörön. Nemrégen elveszített közös barátunk, Bella István hajdani sorai ma még igazabbak: „Az az egyedi nyelv, egyéni szóképzés, meghökkentő metaforavilág, mely eddig is jellemezte költészetét, tökéletesebbé, mívesebbé vált. Most már mer messzebbre nézni, mert talán jobban hisz magában és magának, mint eddig."
      Igen, ez a merészség még inkább látható, miként az egyedi nyelv számos példája is. A mintegy félszáz mű színvonala egyenletes, a költői világ egyre tágul, s a kor sorskérdései is határozottan fölismerhetők. Természetesen mindennek a hátterében ott van legújabb korszakunk sok-sok gondja, az élet szinte lehetetlenné válása, korábbi álmaink megcsúfolása, a magán- és közéleti válságok hajdan elképzelhetetlen mértéke. Szigeti Lajos azonban ezt korántsem direkt módon tárja elénk, hiszen a közvetlen közéletiség nem sajátja. Ő mindennapjainknál jóval messzebbre tekint, a „hívó szó" a magasságokig vonzza. S közben jól tudja, ki is mondja, hogy „kálváriát járunk mindannyian". Tegyük hozzá, hogy az ilyesfajta líra hozzásegít bennünket a föltámadás reményéhez!
      A versek mögött meghúzódik sokfajta féltés, aggodalom, akár a totális pusztulás rémképe is. A barbárság bennünk van, igaz, az isteni fény sem hiányzik az emberből. A kérdés az, hogy ez a kettősség milyen arányokat mutat, hogy a jó vagy a rossz diadalmaskodik végül. Hiszen támadjuk a teremtett világ értékeit, támad a globalizáció, s közben egyre elesettebbek, magányosabbak vagyunk. Költőnk időnként a mítoszok világában talál menedéket, s megcélozza az isteni lakhelyet. Biblikus értékeket tart fontosnak, egyszerre rajong az antik eszményekért és a kereszténység sokszor megcsúfolt értékeiért. Észre sem vesszük, hogy egy-egy fa vagy egyéb növény valóságos-e, avagy a mítosz része. Mindegy, hiszen ez is lehet, meg az is. Hiszen a matéria és a lélek együtt alkot teljességet. Miként a szerelemben a test és a lélek. S ha már erről a gyönyörű emberi kapcsolatról esett szó, hadd jelezzem, hogy pl. a Várlak c. versben meghitt hangon szól a költő arról, hogy „Ölelés nélkül szétesnek a bordák, / s ha mentségem nem volnál, / a földtakarót magamra húzva, / hamvaimat gyászzenére szétmosná / egy szóróparcella szökőkútja." Az ember társas lény - mondja ki újra Szigeti a közismert igazságot, máshol meg megfogalmazza a kozmikus magány élményét.
      A „kozmikus" szó egyébként is jól használható ennek a lírának a bemutatására. Egyik legjobb műve, a Fák mutatja ezt talán a leghatározottabban. A címbe emelt jelenség tömérdek változatát villantja föl, az „elsődleges" teremtménytől a mítoszi fákig, az életfától a bölcsőig vagy a koporsóig. A fa tehát nagyszerű lehetőség arra, hogy a költő a létezés egészéről szóljon, át az évezredek sokaságán. Így érkezünk el a végső pontig: „gyanta illatú bútoroktól, / fák melegétől otthonos e föld." Természetesen sok mindent szimbolizál a fa Szigeti Lajos költői világában, legfőképpen azt az értéket, ami valóban otthonossá tudja tenni a földi létezést.
      S a mérce jelentős. Például azért, mert vallja a költő József Attila örökségét, A Dunánál üzenetét, ám lefordítva a lényeget, napjaink világának szóhasználata szerint. A mi Európa-képünknek megfelelően. Közben figyelmeztet újfent a végső veszélyre, pusztulásra, arra, hogy „a csillagközi tér sem ismeretlen, / csak e föld lesz meddő, lakhatatlan." Nem tudunk szabadulni az apokaliptikus víziótól, a Jelenések könyve-féle párhuzamtól. Nagy kérdés, hogy itt, e Földön, s azon belül Európában megvalósítható-e a mennyei álom. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy másutt meg egy hétköznapi jelenet ad alkalmat arra, hogy fölemelje szívünket. A Tavaszi hangokban az erkély alatt „játszótér zsibong", „örökmozgó hintáról" olvasunk, s a végén ott a súlyos közlendő: „ahol még áldás a gyerek". Íme, nagyon egyszerű hangon, póztalanul adja tudtunkra a talán legfontosabb igazságot. Nem szónokol, nincsenek frázisai, helyette vannak hiteles mondatai, gondolatai.
      A súlyos gondolatok mellett akadnak olyan pillanatok is, amelyekben könnyedébben, játékosabban ragadja meg a lényeget, miként ezt látjuk a Gondűzőben. A kis apró csodák ugyanakkor a lét teljességének részei, s némi nyers szókimondás is gazdagítja az anyagot. „Angyalt elcsábítok, / boszorkányt imádok, / talpra nem állítok / tűnő délibábot." Itt is, másutt is jellemzi a formai fegyelem, s ebben nyilvánvalóan szerepet játszik a már említett antik vonzódás, de hát ezt egy „koszorús költőtől" el is várhatjuk. (Lásd: aquincumi költőverseny!) Így, együtt lesz teljes a kép: a kálváriajárástól a földi élvezetek befogadásáig, szinte reneszánsz igénnyel. Egyben a mindenkori túlélés esélyeire is szavaz ez a költői felfogás, s ez különösen fontos egy olyan világban, amelyben a létfeltételek egyre borúsabb jövőt jeleznek. Ám csalódik az, aki direkt „odamondogatást" vár ettől a könyvtől. Sokkal inkább a filozofikus igény határozza meg irányát, mintsem napi gondjaink tükröződése. A viszonyok áttételesek, s a konkrét társadalmi-történelmi időn átívelők.
      Valami rejtett zeneiség uralja a sorokat, összhangban költőnk muzikális hajlamaival, zongorázni tudásával. (Ebben is társa volt Bella István, a hajdani sárkeresztúri kántor, aki érett költő korában sem szakadt el kedvenc időtöltésétől, a zenétől.) A zeneiség persze közvetlenül is jelen van több versben, de sosem uralja a mű világát. Az Hommage á Horatiusban sem, ahol pedig formai bravúrok egész sorát találjuk, s a műgond meg a nyelvi tökély bizony tudós költőt sejtet.
      S ha már szó esett az egyik testvérmúzsáról, akkor essen szó a másikról is. Több éves barátságuk újabb eredménye, hogy a kötetet a kiváló grafikusművész, König Róbert művei teszik még gazdagabbá. Szándékosan nem használom az „illusztráció" szót, hiszen ennél többről van itt szó. A grafikák a maguk formanyelvén hozzátesznek valamit a versekhez, értelmezik azokat, s persze az egész könyvet külsőségeiben is szebbé varázsolják.
      Másutt a nosztalgia sem idegen ettől a világtól. Nyilvánvalóan szerepe van ebben a gyermekkornak, a származásnak, a Fejér megyei tájnak, egy-egy hajdani búcsú emlékének, a kibocsátó közeg megszelídült múltjának. S közben a hatalmas változások némi keserűséggel is eltöltik az embert, mint ahogy ezt látni a Mindenszentekben, ahol így kezdődik a vers: „Már a temető sem a régi: / faragott kopjafák, fejfák, / ember léptékű sírhalmok helyett / panel betontömbök tonnás / súlya alatt roskad sok csontváz, / műkő galamb - nehéz emlékezet / mégsem röppen az égig." Ám ez sem akadályozza meg az embert abban, hogy a föltámadás reménye és a benne foglalt hit éltesse, hogy hitét és ősei hagyományát megtartsa. Ilyen hagyományőrző, s ugyanakkor korunk feszültségeit megragadó költészet a Szigeti Lajosé. Emberi hang ez, a maga természetes mivoltában. Kötődik a földhöz, de közben az égre tekint úgy, hogy tudja: vendégek vagyunk itt, erre a néhány évtizedre. Az összekulcsolódó és imára ösztönző kezek világa ez, s a léleké, amely a többi lélek felé tart. Azé a világé, amely az Örökkévaló c. négysorosban így rögzül: „Ő úgy van jelen, hogy nincsen / éles kontúrja, árnya, / halandó sose látta - / Emberben hisz-e az Isten?" Keserű ez a tűnődés és költői kérdés, de hát azért benne van a válasz is.
      S végül arról, hogy mit jelent a „barbár téridő". Nem könnyű a válasz, bár első hallásra nagyon is kézenfekvőnek tűnik. Hiszen minden térben és időben játszódik, ez a két körülmény határozza meg minden pillanatunkat. S bizony a címbe emelt jelző is meglehetősen egyértelmű tartalmakat sejtet. A címadó versben azonban többről van szó. Az emberlét alapkérdéseire keresi a hiteles választ ebben a néhány soros versben, s a végén a sorsfordulót firtatja. Előtte néhány természettudományos fogalom is beépül a szövegbe, s aztán a befejezés: „Mikor és hol / fordul a sorsod, ember? / - tűnő eseménypont / e nagy világmodellben."
      S valóban: valamennyien várunk valamiféle nagy fordulatra. Ami valószínűleg be is fog következni előbb, vagy utóbb. Azt nem tudhatjuk, hogy milyen irányt vesz ez a változás. A boldog beteljesülés vagy a végső pusztulás felé vezet? Ez ma olyan drámai kérdés, amire a tisztességes írástudók, s közöttük Szigeti Lajos, keresik a felelősségteljes választ.

Gyimesi László

„Songok a katedráról"

Szigeti Lajos: Barbár téridő

(Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006)

      Szigeti Lajos ötödik verseskönyvével örvendeztette meg olvasóit. Jelentkezése, mint mindig, most is esemény. Senkivel össze nem keverhető költői magatartása újra önvizsgálatra kényszeríti a befogadót, a mezei olvasót éppúgy, mint a megértő vagy titkon irigykedő pályatársat.
      Mit tud Szigeti Lajos, amit a többiek nem? Hiszen bevallottan nem kíván Dévénynél kardoskodni valamiféle új dalokkal, nem rendez a közös porondon külső-belső perzsavásárokat. Mind a hadakozó kísérteteken, mind tétova kísérleteiken csak mosolyog, s mosolyának - ha tetszik, ha nem - hitele van.
      Nem tudom, megfejthető-e e mosoly minden titka. Minden esetre - mert az egésszel nem bírok -, megpróbálom néhány elemét megérteni, megértetni. Nem először, s biztosan nem utoljára teszem ezt: magamnak is meg kell magyaráznom, miért szeretem ezt a sajátos költészetet.
      Először talán az emberi tisztességéért. Persze, tudom, ne olvassa rám senki: a tisztesség nem verskellék, nem esztétikai kategória. Jó, ha van, persze, de híjával is jöttek létre vitathatatlan értékű életművek. Ha nekem fontos is, hogy az alkotónak legyen magánemberi becsülete, magának a műnek nem annyira, az önnön törvényeinek alávetett.
      Akkor talán a költői világhódítás fizikai módja ragadott meg? Ez fontos lehet. Szigeti Lajos ugyanis nem híve a két kultúra doktrínájának, s nem követi a posztmodern relativizmusok egyikét sem. Makacsul önnön egyetlen világa, a közösnek tekintett világ közcélú meghódítására tör, a barbár téridő egységének megismerésére, s ha az valóban kizökkent, hát helyreigazítására. Költészetének alapélménye a modern panteizmus, belső, spiritualizált világunkat szembesíti a tudományos világképpel. Félreértés ne essék: nem szembeszegezi egymással őket, hanem (mintegy szembe állított tükrökben) egyszerre, egymásban próbálja mindkettőt megragadni.
      A világ költői meghódítása hangsúlyozottan új honfoglalás. Ugyanis nem önmagáért szeretné tudni, miféle összefüggések irányítják, vagy hagyják veszni a közös örökségünket őrző valódi és jelképes földet. Hanem azért, mert él benne a pozitív felhasználói igény, minden porszemét és pillanatát nekünk valónak, értünk valónak akarja tudni.
      Az alig nyolcvan oldalas, negyvenkét verset tartalmazó, három ciklusra osztott kötet ennek a honfoglalásnak a hiteles, tanári módra előadott krónikája. Az első ciklus (Nyitány) tizennégy költeménye, ahogy a közös cím ígéri, egyszerre bevezetés, s a későbbi motívumok felcsillantásának kedvet teremtő halmaza. Ember és világ, múlt, jelen, jövendő szerves egységének képzetéből sarjadnak ki a költői elfogadás és aggodalom képei, mint az egyszerre igazi és jelképes fák, növények, lepkék, emberek.
      A makro- és mikrokozmosz egysége, az átlelkesített természeti tényezők, a szelek, a csillagvándorlások mind-mind az e világban otthonra lelő ember elfogadó gesztusain át válnak részévé személyiségünknek.
      Szigeti Lajos jó tanár, tudja, csak azt fogadjuk be igazán, amit megértünk. Verseiben - ma már szokatlan módon - a reáltudományok eredményei maguktól értetődő természetességgel nyernek létjogot, s válnak közös lelkületünk elemeivé.
      A második ciklus (Földúton) a nagytotált követően premier plánok sorozata. A nagy egész után az elemek, az emberek és az ember-közeli témák sorjáznak. A nyitány emelkedettsége után több lehetőséget hagy magának a közjátékokra, a történelmi, társadalmi és magánéleti reflexiókra. Felcsillannak a világ meghódításának más módszerei is: képzőművészek, költő-elődök, de szentek, tudósok, sportolók üzenete is áthallatszik a szomszéd (szeretném azt mondani, a testvéri) világokból. A komoly, tanító hangot humor csipkézi, ironikus futamok ellenpontozzák a kőkemény alapmotívumokat.
      A harmadik ciklus (Tűnődések) ezredvégi-ezredfordulós számvetése ismét a nagy kérdések felé fordul. A társadalom, a nemzet és a halandó ember jövőjének érdekében evilági és isteni szándékokkal, folyamatokkal vitázik - a bölcsesség türelmével, de megalkuvást nem tűrve. Tűnő esemény vagyunk a nagyon is reális világmodellben - tudja, s ezért lehetünk mindenért fokozottan felelősök. Már-már elfeledett módon a költő felelősségét az elsők közé helyezi. Tehetne-e másként maga teremtette katedráján?
      Vissza a versekhez! Szigeti Lajos mestere mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes verselésnek, korábbi köteteiben számtalanszor bizonyította ezt. A most vizsgált könyvben nem helyez nagy súlyt a tiszta formákra: a bevált sor- és strófaszerkezetek építőkövekként simulnak kezébe, ahol kell, lepattint belőlük, ahol kell, habarccsal egészíti ki a szabványos formákat. Az uralkodó jambikus lejtés gyakorta visszájára fordul, négy morás lábak futtatják, lassítják a versmenetet, néha pedig összedőlnek a szabályok. Ahogy a rímeknél is: szinte hallani, hogyan hárítja el a kínálkozó tiszta összecsengéseket, hogy távoli asszonáncok segítségével újabb léthelyzeteket emeljen be a versekbe. Így nem válhatnak önfeledt dalokká ezek a költemények, inkább szándékoltan karcos songokká lesznek, egy pogány játék színpadáról szólnak ki (hozzánk? helyettünk?), a mitikus cselekményben egyre otthonosabban mozgó exarchón értelmező szavaival.
      Sikeres lehet-e Szigeti Lajos világmagyarázatokat összebékítő vállalkozása? Nem tudom. Minden esetre nagyszabású költői programot előlegez meg, hiszen a Szigeti-féle új világ épületének még csak az alapjai készek, s bár a felmeredő tornyok tetejéről vizsgálhatjuk már a csillagok és az istenek futását, de a lakószobáinkat ezután kell berendeznünk. A költő útmutatása alapján, vagy a magunk esze szerint, mindegy. De embernek való módon, a felmérhetetlen barbár téridő civilizált mikro-pontjaként.
      Az Orpheusz kiadó a kötet értékeinek megfelelően gondozta a művet. König Róbert remek grafikái, Szepesi Attila prózavers-igényű fülszövege, a kitűnő papírválasztás, a tipográfia (Szürke Péter munkája) mind-mind a költői üzenet közvetítését segíti.

Dunatükör, 2008. június

Szakolczay Lajos

„Változatok magányos szívhangra"

Szigeti Lajos: Barbár téridő

(Orpheusz Kiadó, 2006)

      Már a kötet címe, eme komor és furcsa, filozofikusnak tetsző jelzős szerkezet megrajzolja azt a kört, amelyben a költő - Hellászra figyelő olimpikonként, ugyanakkor a gondolati vers terén belül a Sinka István-i szabad-szegénység sarát taposva - olyan szívesen mozog. A téridőnek, ennek a megfoghatatlan filozófiai fogalomnak nincsen barbársága, csak időbeli - az ókort is egy pillanatban jelennek érzékelő - nyújtózása és a téres tereket (a valóságosakat és a mítosziakat) bekalandozó révülete. A barbárság bennünk van, a Föld hátán lakozókban. És „teremtményeinkben", amelyek nemcsak az emberiségnek, de a Glóbusznak is golgotai utat szánva, háborúkkal, öldöklésekkel és a sok millió éve működő természeti rend fölforgatásával az önmegsemmisítés dicső képét mutatják. Ehhez a világméretű orkánhoz Szigeti még hozzáveszi a népekre - különösen a kis népekre - leselkedő globalizmust mint egyetemes veszélyt, s evvel a jelen idejű kerekítéssel már előttünk is gondolkodásának terepe, ez a keserű, többnyire kilátástalannak tetsző gyűrkőzés. Mivel is? A megváltozhatatlannal.
      Ötödik verseskönyve, a Barbár téridő, egy tudatos, mindenre elszánt, a saját lemeztelenítésétől vissza nem riadó - és a társadalomnak sem megkegyelmező - költő önazonosító küzdelmét mutatja. Ez az idővel egyre karakteresebbé váló arc - pontosabban a teremtés megannyi fázisa - már látható volt a korábbi kötetekben is, de csupán ebben a mostani (nem lekezelésként hangzó) „felnőtt" verseskönyvben észlelni igazán, hogy hányféle összetevője van ennek a megszenvedett, társadalmias magánynak. Mert a költő - aki formaélménye alapján bátran élhetne az antikvitásban - először is másodszor is és harmadszor is jókedvűbben időznék a műveltségélmény forrásainál, mint zajos harci seregek kürtjét fújva és cipelve valamely megoldandó (de számít-e valamit a lírikus szava?) társadalmi-politikai ügy várárkában. Ennek ellenére, a Nagyon fáj költőjét ünnepelve (József Attila öröksége) megkérdezi: „Lehet a mű 'megtartó varázslat'?" S ugyanebben a versben olvasható az a két sor is, hogy „külső ellenség, belső árulás / globális tőke - kizsákmányolás". Mindez természetesen a „közös álmunk: egy új Európa" (vagyis a reménytelen remény) igézetében.
      József Attila - igaz, szerencsésebben a májusi dal-esőt ünneplő hetyke hanggal („Angyalt elcsábítok, / boszorkányt imádok, / talpra nem állítok / tűnő délibábot" (Gondűző) - mindvégig jelen van, ám (jóllehet erkölcse mindvégig példa) nem ő határozza meg eme költészet irányát s hatókörét. Sokkal inkább valaminő - jobb szó híján természetelvűnek nevezhető -, a folyó időt a fűszálak sarjadásával és a bogáncsok érésével mérő, de a mítoszi történéseket is magában foglaló - szemlélet. Ezen a „természeti körforgáson" - hogy az így kapott élmény mindenkor kozmikussá válik- e, most ne firtassuk - már csupán nyomokban látni a társadalmi hevületet, viszont annál karakteresebben eme gondolkodói magány, a társas létben is társnélküliség nehéz lélegzetű kaptatóit. Ezért is nem az „érzelmek fagyhalálát" a várakozás pillanatával föloldó szerelmes vers, a Várlak lesz Szigeti lírájának meghatározó darabja (noha már itt is nagy szerepet kapnak a bibliai jelképtár jellegzetes darabjai, vagyis a kereszt és a Veronika- kendő), hanem a Golgotavirág - „öt porzó: Krisztus öt sebe / a bibék: három szög / és tagolt sziromlevele / virágkorona: töviskoszorú" -, s nem utolsósorban a Magaslatok - „Minden szent hegyorom csillag- / szédítő körhinta" - mélységesen emberi szenvedéshorizontja. Avval, hogy az istenek lakhelye belénk költözik, egyúttal érezhetővé válik a meredély - aki följut a hágón, az megigazul - tisztító drámája is. „Istenek lakhelye - / tízparancsolat kőtábláival / lavina zúdul, mennydörög, rivall / angyali szózat, hegyi beszéd int: / házat, szentélyt sziklára építs! / Templomhegy, aztán koponyák hegye / kálváriát járunk mindannyian."
      Szigeti gondolati versének, a formai építkezés ezért izgalmas, van egy metaforikus vonulata is. A szóképek és toposzok nem kizárólag a bibliai jelképek és szimbólumok köréből vétetnek, hanem a természet (éghajlat, csillagforgó) és az önmagát kozmikussá álmodó kellem (eme sajátos „énkép") konglomerátumából ugyancsak: „Egyszemű szörnyek: hurrikánok / merre forgatják e világot?"(Szemhatár); „földközelben vonzás-taszítás, / szentjánosbogár világítás, / a Hold is - világűr ablaka" (Nyitány); „s amikor földet ér, / hódara: égi manna e tél" (Vízkereszt); „böjtmás havában hullatja a fagy / jégcsapmínusz fogát" (Fagypont fölött); „Az ég kristályüveg / poharam megtölti" (Gondűző). És a mitológia mint egyensúlyozó érzelemfaktor hatása szintén tagadhatatlan. Ha szól, az őserdő fáinak nagy suhogása mellett, a megoldhatatlan által bennünk fokozottabban jelentkező hiányt érzékeli. Ennek a filozófiának lehet göcsörtössége, viszont amit a csodálatos „csillagforgó" drámaiságából kihallani, az a kétely (vagy a fátumot jól ismerő kétségbeesés?) a társadalmi igazságtalanságokat is a lét körhintáján érzékelő, tiszta szava. „Ozirisz mérőeszközén a holt / szív ellensúlya toll; / Zeusz kétkarú arany mérlegén / latolgatta népek végzetét; / Hermész, a nagy 'lélekvezető' hitte: minden mérlegre tehető; / még vár az utolsó ítélet angyala, / Apokalipszis fekete lovasa. // De Káin igazságmérlegével / megbékélhet-e a lélek? - / Gonosz oldalán nehézkedik az ördög: / egyensúly ne legyen a földön" (Mérleg játéka).
      A lírikus Harmóniák című versében mintha saját költeményeit is jellemezné: „változatok magányos szívhangra". Minthogy rokonszenvesen szerény, tudja költészetének határait is. Füle van az antik mértékre - „szárnyal az óda, ha műgond metrumait kifaragja" (Hommage a Horatius) -, szeme a hasonlítgatás (parafrázis) által történő tömörítésre: „Ő úgy van jelen, hogy nincsen / éles kontúrja, árnya, / halandó sose látta - / Emberben hisz-e az Isten?"(Örökkévaló). Amennyire sikerületlen a régi, szokvány ellentétek (fény - árnyék, valóság - látszat stb.) verssé emelése (Emberpár), olyannyira találó a Fák című költemény kozmikus mindenségképe, amelyben a hiedelemvilág, a Biblia, a magyar történelem és művészet fái - a szőlőtőkétől és Krisztus keresztjétől Csontváry magányos cédrusáig - életünk terét és az Isten haragjától sem megfélemlített Tudásét rajzolják. Megrendítően villantva föl a bölcső és koporsó közötti - a Tejúttal vetekedő - országút szenvedés-boldogságát, szenvedésőrömét. A mítoszi csillagködök artisztikumán túl a legegyszerűbb közlést is hangoztatva verszárásként: „fák melegétől otthonos e föld".
      A szikár, alig ötven verset magában foglaló Barbár téridő című kötetet König Róbert tollrajzai díszítik. A vers gondolatkörét a vonalháló rejtelmességével fölidéző rajzok nem illusztrációk, hanem Szigeti Lajos költészetéhez méltó - a rokon műfaj érzésgazdagságát ugyancsak belénk oltó - teremtések.

HITEL, 2008. július

Kritikai észrevételek a "VÉGTELEN JEL" című verseskönyvhöz -

      Érdekes, ahogy a végső, nagyon leszűrt igazságokhoz vezető verseid a maguk aforisztikus voltában mennyire magvasak. Ezek indulatisága inkább parázslik, mint lobog - több bennük a bölcsesség, mint a líra - a szó romantikus értel-mében. A lírát - a szó legnemesebb értelmében - az olyan verseid éreztetik, mint a Porlepte múlt; egy képzeletbeli antológiába én ezt választanám elsősorban.
      Szép nagyon a Széljárás, a Bogaras, a Madárvilág (Veress Miklós jó szavai nagyon illenek itt a természethez való viszonyodra, mely rendkívül bensőséges); nagy erősségeid ezek. Szeretem persze, most is a Hajléktalant, a Bella Pistára emlékező négysorost. Az együttérzés verse a Vénség is. A Séta a sírkertben nagyon erős megjelenítő erejével, hangulatával ragadott meg, a Nemek harca okosságával. A leszűrt tudás mindenütt jelen van, de attól óvnálak, hogy tanító, vagy okulásra való hangnemben fogalmazd meg; tudod, milyen kötözködő vagyok - remélem, nem haragszol érte nagyon. (A Nemek harca végén is érzek ilyesmit.) A haiku-szerűen összefogott Feszültség nagyon tetszik. Jó, hogy ilyen újkeletű szavakat, képeket is használsz: "vonalkód a szemekben".

      Munkád tartalmazza a már ismert erényeidet, a kozmikus látásmódot és éles megfigyelőképességet, de érzelemgazdagságban, úgy érzem, tovább is lép az előző köteteknél. És ezt fontosnak tartom, mert verseidben eddig inkább az ész, mint a szív munkálkodása volt érezhető, amitől bizonyos intellektuális hűvösség lett a jellemzőjük. A modern költészet atomjaira bontja a világot, ami óhatatla-nul az érzelmek rovására megy. Te most a modernséget sikeresen kombinálod az érzelmi effektusokkal, és ezáltal tudsz maradandót alkotni.
      Az érzékeny megfigyelőképességre hadd hozzam fel példaképpen a Kaktuszok közt, Bogaras és Csendélet galéria című verseket, míg az érzelmi elmélyülésre a Budavári séta, Hajléktalan, Séta a sírkertben vagy a Könyörgés címűeket. Ki szeretném emelni az olyan remeklést, mint a Napimádó és az olyan telitalálatot, mint a Vox humana:

"Olvasok holdvilágnál" - mondhatnám a

Végtelen jel

című verseskötet egyik költeményének kezdő sorával, ha lámpácskám nem a Máltán vásárolt, a lapokra erősíthető kis őrfény lenne. Szigeti Lajos a Hungarovox Kiadónál megjelent karcsú könyve versei nem csekély hányadának imaszerűségével igazi meditációs olvasmány, lírai fohász. "Középpontban az Isten" (Kör); "Istenhez vezet minden út, / más igazság hamis - az égi abszolút, / a földi relatív" (Credo) - lapozunk rá az "Isten előtt színt vall" (Vénség) tudatának vallomásos soraira. Nem üt annyira szíven a Végtelen jel, mint vártam. Hetvenedik életéve betelésének küszöbén Szigeti nyilván egybegyűjtve szerette volna látni, amit a legutóbbi három-négy esztendőben írt. A három, szervesen összefüggő ciklus meg is komponálta magát, a zászlóshajó-versek sem hiányoznak (a valamelyest hosszabbak sorában: Madárvilág; Könyörgés; az epigrammaszerűek közt: Napimádó; Szakítópróba), de az egész tartalmilag is, formailag is mattabb, mint azt Szigetitől megszokhattuk. Kifakított költői képek, elhasznált szószerkezetek újraanimálása nem mindig sikerül úgy, mint a Filmszakadás tartalmas, tömény, istenes egyszerűségében. König Róbert illusztrációi önálló életet élnek, a versekkel nincsenek szellemkapcsolatban. Felcsillanást az éjszakába olyan művek hoztak, mint a Kettős létra betűképe, mely csak utolsó szavaiban adja ki lényegét, vagy a szomszédos Lélekhalász, élet és irodalom, hit és vershit eggyé-írása: "Az út, az igaz élet / szenvedéstörténet. / Egy irányt vett időm / telik, nem múlik tétlen - // Követnek a pusztába / tanúhegy, hagyásfa, / lélekhalász igék /s a vers-hívők imája".

Győri László

„Séta egy verseskönyv körül"

Végtelen jel

Csalfa dolog a költészet, akit tegnap költőnek hittek, mára elenyészik. Elég csak egyetlen XIX. századi antológiát, elég csak a Nyugatot, elég egy hatvanas évekbeli Kortársat, Új Írást föllapozni, máris csalódni fogunk: a vers az egyik legmulandóbb emberi teremtés. Szinte érthetetlen, hogy a Rákóczi-korban miért volt muszáj annyi verset írni, és miért muszáj ma is. Olyan lélektani rejtély, amit aligha fogunk bármikor megfejteni. Mindent muszáj írni: történelemkönyvet, a világ újabb meg újabb értelmezését - mintha ezáltal előbbre menne a világ. A történelem folyamata nem fejlődés, a történelemnek nincs értelme, csak végbemegy, újabb meg újabb események követik egymást. A költészet sem fejlődik, annyi az egész, hogy változik a mondat (a szöveg), a techné; ami tegnap még egyedüli rím volt, egyedüli ritmus, mára idejét múlta. Berzsenyi több helyen panaszolja, hogy a magyar nyelv milyen szegény, nem tud rímeket ontani, be is bizonyította, rímes versei egy-két kivétellel halványak, veszendők, híján vannak a találékonyságnak; az új találékonyság Csokonaival, Vörösmartyval, de főleg Petőfivel, Arannyal, Tompával jelenik meg, akik egy új rímtechnikával álltak elő, az asszonánccal. Ebben a sorban Petőfi a legelképesztőbb, utána jó időnek kellett eltelnie, hogy a nyugatosok ismét egészen frisset nyújtsanak. Ami tegnap még rím volt, mára unalom, de az a tréfa, hogy a tegnapi rím is elmegy, attól függ, milyen az egész, a vers. Amikor Pilinszky azt írja: "Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért" - hol a rím újdonsága? Milyen egyszerű hangösszekötés! Talán éppen emiatt nagyszerű. És ha nincs rím? Van, aki a nem rímes verset választja, miért kellene hűnek lenni évszázados hagyományhoz? A vers nem a rímen, a nem-rímen múlik, a képleten; egy újonnan föltalált képlet, mint a matematikai, az ad új fölfedezést. Megold valamit, ami addig ismeretlen volt. A költészet fejlődése, ha van, az, hogy új, addig idegen szögletét mutatja meg a világnak; a költészet értelme az, hogy megvilágítja az addig ismeretlent; ahogy új meg új dolgok történnek, értelmezi őket. Új szavakat, új fogalmakat használ új értelmezési mezőben.

Ha ebből a szempontból nézünk egy kiválasztott költőt, Szigeti Lajost, új verseskönyvét, a Végtelen jelet, az az első kérdés, hogy fejlődött-e, növekedett-e az előzőekhez képest. Mi lett a régi technéből? Az ég tükrében című 1992-es könyvében azt olvassuk: "Orgonálhat böjti szél, / szivárvány kondul fölénk." Ez a két sor szándéka szerint egymásra rímelne, de hol van itt a rím? Arról nem beszélve, hogy a szivárvány aligha kondul. A Végtelen jelben, amely sétánk tulajdonképpeni tárgya, a következő négy sort olvashatjuk: "Szent dolgok híve, / a költő azért lázong - / lyukas szíve / forradalmi zászló." Ez az ötvenhatra utaló négy sor sokat mond egy régebbi nemzedéknek, fölemeli a verset, az a generáció még tudja, mi volt az a lyukas lobogó, de a zászló aligha ríme a lázongnak. Arról nem beszélve, hogy romantikus esendőség szent dolgok hívének lenni. Sokszor hiányzik a műgond, noha egy-két verse bizonyítja, hogy ha odafigyel, milyen jó tud lenni. És ez a lényeg, mindenkiben a jót kell megtalálnunk. A Porlepte múlt című verse szomorú, elmúlt világot fest le, a régi falusi portát, amelyről nem akárki, Francis Jammes juthat eszünkbe. Hangsúlyos négy meg négyes ütemben van írva, akad benne rokkant rím is ("száll macska-egér harc pora, / denevér számol sarkokat"), de szép az egész, van benne két gyönyörű sor: "félszemű kulcslyuk kandikál, / rést fűrészel a napsugár", szemléletes, érzékletes, az egész miatt kár ez a sikerületlen, megoldatlan kettő. A Credóban ugyanez ismétlődik. A hamis szóra a relatív válaszol. Ha már azt a béklyót választjuk, hogy rímelünk, abban a béklyóban is kell lépkednünk. Pedig milyen szép régi, Babitsra emlékeztető s mégis más: "az égi abszolút, / a földi relatív". Találékonyan új a folytatás, a vége is: "ég-föld páternoszter / térül-fordul velünk", s közben kissé elhanyatlik. Nem tudjuk, hogy mi a rejtély, talán a kristályrendszer nem áll össze benne. Két asszociáció van benne egy helyett.

Fejlődött a techné? Mélyült a gondolatvilág? Komolyabb költő lett Szigeti Lajosból? Nem tudom megítélni, folyton megzavar a gondolat kivitele, az újabb meg újabb rímbeli gyarlóság: "gyújt egy kis világot, / köhécsel, harákol"; "gondolat- és kötőjel / csuklós mérővesszője", az "úszóhólyag"-ra válaszoló "bója"; az újabb meg újabb találékonyság a rímben: "gyógyszer után kapkod, / nagyot hall, kész vakfolt".

A költőt a forma teszi. A költőnek nem kell filozófusnak, teremtőnek lennie, az érzékeltetés a dolga, a verssé, a formává tevés, vagyis a nyelvivé alakítás kérdése az egész. A költőnek nem fejlődnie, művészivé kell válnia. Szigeti Lajos legjobb versei ebből a szempontból nézve meg vannak formálva, de leginkább részleteikben: "fekete lyuk - a mindenség szemétládája"; "Forrásponton háborgó teával / törékeny csészének udvarol a kanna"; "Ahol a patrióta ritka, / hangos a nacionalista", s ez átvezet verseinek egy másik, nem túl gyakran előforduló hajlatába, a történelem, a társadalom egy-egy szegmensének a megítélésébe. Ami bárkinek szíve-joga, ez a kissámli demokratizmusa, hogy Utassy József 1969-es lillafüredi felszólalását idézzem: "Az lesz a demokrácia, ha az én anyám fölállhat a Március 15. téren, s egy kissámlira állva szidhatja a kormányt." Így a legenda. Szigeti Lajos írhatja címül: "TriaNON", de a címet versnek is kellene követnie, ami sajnos nem történik meg, az a nyolc sor túl kevés ahhoz, hogy előbbre jussunk vele, mint ahogy azzal sem tudunk sokat kezdeni: "a művész: lélek orvosa". Kevesebbel is be kellene érnünk, a költészet nem gyógyít, legföljebb diagnózist állít föl.

A Budavári séta Szigeti Lajos egyik legkomolyabb verse, hirdetményét azonban, hogy Veres Péter intelme nyomán "nemzetben gondolkodva, megmaradunk", az egész könyv nem támasztja alá, inkább afféle etűd, társtalan kijelentés. A Feszültség remek. Tetszik a Vénség, a Séta a sírkertben érzékeny empátiája, a Központozás mint az emberi sors, az élet leleményes képe.

Elolvastam az eddigi köteteiről szóló kritikákat, recenziókat, ismertetőket, sőt ebben az internetes világban a honlapját is, a hozzá írt magánlevelek részleteit. Csupa dicsérő szó, alig egy-két intelem, egy-két rosszalló mondat. Egy törekvő, kozmoszra és mikrokozmoszra pillantó költő áll előttünk, aki ha nagyot mond, kevésbé győz meg arról, hogy nem enyészik el, de ha a kis dolgokba feledkezik bele, kedves, rokonszenves ember, igazi költő. Mintha ezen az úton kellene járnia.

Kiss Dávid

„...művészet, fényes szavak tükrébe nézünk-e még?"

Szigeti Lajos: Végtelen jel című kötetéről

A teljességből kiindulva és oda visszatérve mozog a Végtelen jel című kötet belső világa. A lírai én a magát megérteni vágyó ember hangján szólal meg, a minden-re rácsodálkozás naivitásán keresztül. A természet, a teremtett világ legapróbb mozzanataitól a legnagyobb kozmikus csillagrendszerekig jutunk cl az Isten köz-pontú univerzumban. Ez az egész makro- és mikrokozmosz pulzál az élettől, a vizualitástól. Intenzív képek és merész motívumhalmozások tágítják a mindenség körét, melyben az elemek, legfőképpen az emberek egy végtelen jelsorozat részeiként kapcsolódnak egymáshoz, örvénylő láncolatát képezve a teremtettségben való egymásra hatásnak. Idő és tér egymásba fordul, magába zárul, a o. jelben egyesülnek az ősi múlt sámáni szimbólumai, a mágikus-szakrális szféra eszközei és formái, majd együtt koherens egységet alkotnak: »Égöv, egyenlítő, föld körüli pálya/saját farkába harap,/ 36o fok — időkör, év számlálója a nap,/állandóság a változásban,/tökéletesség, örök harmónia,/lett mágikus gyűrű, körkörös védelem,/ porond, körtér, nomádok kerek sátra,/a téridő egység szimbóluma,/a gömbbe forduló ég jelei"

Napszélben kozmikussága, űrbelisége meleg tónusú képe, a Hegy-menet ezzel szembeni földisége, Isten felé mutatása, természetközelisége mind erős asszociációkat hordoznak. Nem elhanyagolható az előbbiek színvilága sem. A Napszélben vöröses narancssárga és vibráló, a Hegymenetben zöldes-szürkés, nyugodt hatást kelt, így egymás valamiképpeni ellentétei, két — tulajdonságát, belső értékét tekintve — azonos dolog két különböző aspektusú megnyilvánulása. Ha ezt a „színjátékot" metaforaként értelmezzük, akkor tovább folytatva érkezünk el a harmadik szerkezeti egységhez, mely A lélek színképei címet viseli. A másik két rész kontextusában ez az előbbiek lecsapódása, leképződése az emberi lélekben. Egyrészt utalhat az emberi személyiség ambivalens, rapszodikus minőségeire, másrészt a sokszínűség költői értelemben vett jelentéseire.

A Napszélben című rész a háromból a legkozmikusabb, legtermészetközelibb egység. A kötet véleményem szerint egyik legerősebb versével kezdődik, a Kör cíművel, melyből az első bekezdésben olvasható részletet másoltam. Ebben a versben fogalmazódik meg a kötet címének egyik lehetséges értelmezési mezője, melyet írásom elején boncolgatok. A Kitekintés a következő szöveg, melyben érezhetővé és egészen közelivé válik a felismerés, hogy a „túlméretezett világűr" láttán — melyet felfogni képtelen vagyunk — „ránk tör az ember kozmikus magánya", de mindig ott lesz előttünk az elnyelhetetlen fény, Krisztus világossága, így a „sötét energiákkal" teli űr közepén Istent hisszük, és ez ad bátorságot a kozmoszba való kitekintésre, ahol dimenziókat is átívelő Távolságok sem hátráltatják az embert abban, hogy sajátjához hasonló értelmet keressen. De a „kozmosz középpontjában" a művészet áll, mely megénekli a teremtést, ez a Veress Mikós által a kötet hátlapján emlegetett Credo, az Istenhez vezető út, a földi viszonylagosságon és esetlegességen át vezető út az égi tökéletes felé. Ez a mindenség felé törekvés az alaphelyzete a Holdvilágnál című versnek is, ahol a „mandala" a „jelkép-oltár" (nagyon erős szakrális kép) hangolja a lírai ént. A vers záró sorában a kérdésfelvetés: „művészet, fényes szavak/ tükrébe nézünk-e még?" az Ige meglátásának problematikáját juttatja eszembe, az igaz szó meghallásának nehézségeit. Az eddigi misztikus pozíciójú versek szakrális hangvétele után sokkal profánabb motívumrendszer következik. A Túristaút és Széljárás szövegek vizuális megformáltsága, eszközvilága sokkal emberközelibb először itt jelenik meg a hétköznapiság és a modernség. A következő versek Bogaras, Kaktuszok közt, Madárvilág egy allegorikus fejlődéstörténet különböző stációi. A Bogaras című poéma kő alatt bujdosó léthelyzetéből, a csutaszárban gubbasztó lárvaállapotból, a Madárvilág szárnypróbálgató madárhadai vezetnek át egy felsőbb létezés állapotába, mely majd a szúróssá, szívóssá, legyűrhetetlenné szilárduló Kaktuszok közt állapodik meg. A Csendélet galériában összegeződik a metafora, értelmeződik az előbbi képek linearitása és egymásra utalása: „Az élet csendje: kép — / tárgyak testbeszéde,/ 'ember-növény, ember-állat/ lelkesül — mesteri vonalvezetés,/ játszik a teljes színskála." Majd a teljes szerkezeti egység visszacsatolódik a kozmosz-mindenség-művészet képzetkörébe: „Vízfesték, tempera, olaj/ /fény-árnyék mozgóképek/ vetítik vászonra vázlatosan/ a mindenséget,/látható világunk szellemi lényegét." Ezzel zárul a Napszélben szakasz.

A Hegymenet első versében, a Budavári sétában jelenik meg először egy konkrét centrum: Magyarország, Budapest. Eddig a kozmosz és a földi természet általános helyei között ingáztunk. A szöveg új időbeli síkot ad, a történeti síkot. „A múlt önmagában vereség", a magyar történelem hányattatott sorsát idéző hangulatot árasztanak az „ostromágyú", „mellvéd", „védőbástya" szavak. Frappáns szókapcsolat a „napsugár-nyílzápor", találóan kapcsolódik a világűr — Nap — kozmosz hármasba. A történeti leírásból a nemzeti helyzet lefestésére váltunk. A szöveg záró versszakában költői bravúrral megformált sorokkal, utalásokkal, motívumokkal és szimbólumokkal találkozunk: „Bölcsőtől a bölcsességig/ hosszú az Út, mint ama égi./ Harang-mellét döngeti a szív —/ délidőt dobban — mi-óta is? —/ üzen a múlt a feledékeny mának:/ csak a szakadék széléig hátrálhatsz,/ nemzetben gondolkodva, megmaradunk,/ tudjunk álmodni, szólni — magyarul./” Innen evickélünk át nemzetünk csonkításának örök mementójához, TriaNONhoz, és egy nemzeti értelemben vett Hajléktalanhoz, akinek zászlója rongy, hazája csonka. Itt is megjelenik a felfelé törekvő tudat méghozzá az anyagi törekvésekkel szembehelyezve, azokat meghaladva, egy édenszerű létcentrumban: „Valóságos éden ez/ a rám zárt park/ — formatervezett környezet,/ a szellemi függőleges,/ az anyagi vízszintes irány,/ hol vergődve jut előre a szív, a szárny/ minden csapása nekirugaszkodás./" A szárnymotívum használata visszautal a Madárvilág felsőbb létállapotára. A következő versek Vénség, Vox humana, Séta a sírkertben állnak szemben az Ébresztő és a Tüzek szövegekkel, mégpedig az ifjúság-öregség ellentétpár által. Az öregedő, halállal szembenéző ember hangján — emberi hangon — szólal meg a lírai én, Istenre tekintő, gyermeki csodálkozással. A lélekorvos művész mindig a csodás gyógyulás közvetítője. Az elkerülhetetlen enyészet kálváriájában mégis vannak pillanatok, melyek a régmúlt fiatalság szabadságát és ki-robbanó vitalitását idézik. A reggeli Ébresztő, a „sok apró, megszokott mozdulat" és az összeálló „meghasadt tudat" még képes Tüzek csiholására a vénülő szívben. A „Prométheusz lopta tűz", a „lángpallos", a „lidércfény", a „fényszarvak" figyelmünket újra a transzcendens, misztikus szféra felé fordítják amelybe mára múlt élő emlékezete, a mitológia is társul. A verszárlat sorai, „Tisztítótűz és pokol, hamvainkból hányszor kell újjászületni még!?" a kezdőverset (a Kör) juttatja eszünkbe. A „körtánc", „körmenet" az ugyanoda való visszatérésnek a szimbólumai, ahogy a hamvainkból való születés is, ami pedig a főnix-metaforában értelmezhető, ami az ifjúság és a szabadság, de mindenképpen a felemelkedés szimbóluma. Az egyiptomi mitológiában a napistennel, Ifiével azonosították. A Hegymenet szerkezeti egység a Lélekhalász című verssel zárul, mely újra a krisztusi képzetkörre utal. De itt a versbeli én nem emberek halásza, mint a bibliai apostolok, hanem lelkeké. A korábbi öregségleírás, folytonos megtisztulás (újjászületés) egy passiójárás: „Az út, az igaz élet/ szenvedéstörténet."

A lélek színképe a kötet legerősebben érzelmi síkon működő része. A szerelem, a hit és a remény hangjain játszik, folyamatos Isten felé közeledéssel. A Nemek harca az első szöveg az utolsó szerkezeti egységben. A vers motívumrendszere biblikus, mitologikus alapokon nyugszik, a kötet képileg legkidolgozottabb alkotása, sokrétű motívumhalmozással él itt a költő, melyek egymásra épülő jelentésrétegeket hoznak létre. Ősállapotot, kozmikus viszonyokat tükröző képekkel találkozunk a versben.

A következő versek Napimádó, Hölgyválasz a Nemek harcával együtt olvasva egy stilizált, igényesen megmunkált nőalakot tárnak elénk.

A következő három vers, a Szakítópróba, a Távolsági hívás, a Válás az emberi kapcsolatok három speciális szituációját ábrázolják. A lélek színképe rész sajátjaként, itt nyelvileg redukált szövegeket találunk. Nem ritkák a négy sorból vagy két külön négysorosból álló versek. Az előbb említettek is ebbe a kategóriába tartoznak. Ezek a szövegek mondanivalójukat frappáns frázisokban, szentenciaszerűen fogalmazzák meg, műgonddal kidolgozott nyelvi szerkezetek segítségével. A kötet vége felé még több ilyen jellegű verssel találkozunk. Szigeti .Lajos. egyik fontos megidézettje a nagy előd, Shakespeare. „Színház az egész világ" és a „Vágyom, tehát vagyok" — Rousseau parafrázis — intertextusok a művészlétet reprezentálják.

A kötet záródarabjai a Vallomás, a Válasz, a Könyörgés végképp visszavezetik az olvasót Istenhez a lírai szubjektumon keresztül. Megint a Teremtő által meg-alkotott lét található a fókuszpozícióban, ahogy a. verskönyv elején is. Ez szab —szűknek semmiképp sem nevezhető — keretet a kozmosz rejtelmességébe vágyó és a természetbe visszarévedő ember útkeresésének. Ez a keret maga a végtelen, mégpedig az Isten által határolt végtelen. Ezzel a paradoxonnal találkozunk a Vallomás című poémában is: „Véges/ mégis határtalan/ lét ez —„s a „fix pont, ahonnan/ kimozdítható a világ" nem más, mint a vonzalom, ami a férfit a nőhöz köti, Isten legnagyobb misztériuma, a szerelem, a férfi-nő kapcsolat mindentől eltérő különlegessége. Az utolsó vers, a Könyörgés, az ember teljes kiszolgáltatottságát tükrözi ISI€11 felé. Isten az abszolút létező, az ember és minden körülötte csak Istennek alárendelve létezik. A Könyörgés című versben megjelenő szubjektum a bűnbánó, bűnvalló ember hangján szólal meg, — ez kapcsolja a Vallomás című szöveghez — a Teremtőre való utaltság magatartásán keresztül. A vers kezdősora eszünkbe juttatja a hangzatos református zsoltárt: „Mélységes mélyből kiáltok...", ami a gyarlóságait meggyónó ember utolsó, kétségbeesett segélykérése.

Szigeti Lajos Végtelen jel című kötetén keresztül úgy érezhetjük, hogy bepillantást nyerünk a teremtett világ alaptörvényeibe, Isten tervének apró, csodás mozzanatait figyelhetjük meg, a minket körülvevő jelenségeket egységes rendszerben képezhetjük le, így könnyebben tudunk az egy, igaz út felé igyekezni. Szigeti Lajos tanácsai, intelmei, meglátásai közelebb vihetnek minket belső késztetéseink, vágyaink, motivációink megértéséhez, a velünk kapcsolatban álló emberek lelki mechanizrnusainak értelmezéséhez, de legfőképpen Istenhez', aki életünk vigyázója és bírája, a Jel, az irány, akit az ember ősidők óta a Végtelenben keres.

A hetedik verseskötet

A szülőfalujához, Szabadhídvéghez mindvégig kötődő költő, egyébiránt ottani díszpolgár azon poéták közé tartozik, akik a regionális és az egyetemes értékek hordozói és őrzői.

Minderről tanúskodik Szigeti Lajos hetedik verseskötete is, A tejút szélén. Kötetcímei egyébként jól példázzák ezeket az irányokat. Van közöttük Barbár téridő és Végtelen jel is. De az „ég” és a „fény” is fontos szerepet játszik ebben a sorban.

A nem rég elhunyt pályatárs, Hárs Ernő szerint: „Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant.” Valóban: ez minden valamirevaló líra egyik legfontosabb vívmánya. Szigetinél aztán hozzátehetjük mindehhez azt, amit néhány éve írtam róla: „Valami rejtett zeneiség uralja a sorokat, összhangban költőnk muzikális hajlamaival, zongorázni tudásával.” És nincs ez másképp most sem. S ha úgy adódik, a kozmikus távlatok összeölelkeznek a magyar őstörténettel, mint ezt pl. az Égi folyóban láttatja: „Göncölszekér, / hajt Hét Vezér, / Táltoscsillag röptet, / Janus-arcú égitest / a Föld – forró s jéghideg, / a napsugárba öltözve.” Másutt megírja A teremtés hat pillanatát, jelezvén a hasonló magasságokat. Itt teszem hozzá, hogy ebbéli törekvéseiben jó társra lelt Vén Zoltán grafikusművészben, akinek míves alkotásai a kötet értékét növelik. Vén mintegy újraértelmezi a versszövegeket, másrészt szuverén műveket alkot, és ez jóval több a puszta illusztrációnál. Szigeti köteteiben ennek szép hagyománya van egyébkén, hiszen képzőművész társai sorolhatjuk éppen a közelmúltban elhunyt König Róbertet is.

Irodalmi természetű rokonság is van itt persze. Elég, ha a kötetnyitó Helyzetdalra gondolunk, benne ugyanis Szabó Lőrinc hatásait véljük fölfedezni. A nagy előd Szél hozott, szél visz el c. versében ezt találjuk: „Köd előttem, köd mögöttem, / isten tudja, honnan jöttem…” Ez az 1923-as mű utóhatásaiban így él Szigeti Lajos művében: „Fény előttem / – árny mögöttem, / nem hajoltam, / inkább törtem.” Főként zeneileg és ritmikailag érdekes a rokonság, és itt az első és az utolsó versszak – kis módosulással – egyben keretet is ad a műnek. A rejtőzködés és a kissé kesernyés élettapasztalatok pedig a tartalom szempontjából fontosak, hasonlóan a Kosztolányi-féle „vendégléthez”, amiről a Hajnali részegségben olvashatunk.

A múló idő is egyre gyakrabban foglalkoztatja a költőt. Nem véletlen, hogy Szökő évek az első ciklus címe, s így a címbe emelt jelzős szókapcsolat többletjelentéssel bír. Ugyanitt megmutatkoznak a költő bölcselkedő hajlamai is, például akkor, amikor az evilági elemek és a transzcendens távlatok találkoznak egymással. A „huzatos Kárpát-medencében” élő ember szembetalálja magát a júdásfa ezüstpénzének pengetésével, a „légköri frontokkal”, a „tűztérben forgó világgal”, s közben küzdenie kell az elemekkel. Aztán a Földközelben c. vers tanúsága szerint gyakran a korlátok az erősebbek. Ám változatlanul a világmindenség része az ember, a környező világ, a természeti és a társadalmi környezet által körülvéve. Akkor is, ha kijelölt utunk van itt, a Földön – sugallja Szigeti Lajos. S ennek a bölcselkedő hajlamnak az eredménye gyakran a sajátos terminológia: a természettudományok szókincsének használata, a költőietlennek tűnő nyelvi elemek versbe építése. A Leletben pedig szervesen olvadnak egybe az ilyesfajta elemek a hagyományosnak mondható lírai megnyilvánulásokkal.

Másutt viszont igencsak szenvedélyes a hangja, legyen szó a hazáról vagy a szerelemről. (Lantkísérettel, Keserédes, Ölelés) Ez utóbbiban pl. így szól: „Parázs: eleven szén / szemed tüzét feledném, / de kell a csók nagyon / – már szájról olvasom.” Érzékeljük ugyanakkor az elszalasztott lehetőségek miatt érzett fájdalmat, a magányba torkollás veszélyeit is. Mintha egy 21. századi Don Quijote küzdelmei lennének ott, a háttérben, miközben az olvasó megkapja a líra szépségét és ajándékait. És itt együtt játszik mindebben szerepet a közélet és a magánélet. Szigeti Lajos azt is érzékelteti, hogy „önmagával határos már / a temető, a megváltatlan ország.” (Megváltatlan sírhely) Olyan országban él a költő, ahol ez a megváltatlanság mindmáig érvényes. Ahol vannak, akik eltörölnék a múltat, ha lehet, végképp….

És a költő törekszik a végső tömörítésre, hogy mind frappánsabb módon mondja el örömét, bánatát. Nem mindig lírai igazán, hiszen a már jelezett elmélkedés néhol más irányba viszi a tollát. Ez utóbbira példa a Lételmélet c. négysoros: „Az emberiség léte / véletlen szeszélye? / Jó vagy rossz kedvében / teremtőnk tévedése?” Ez még verscsíra inkább, de lehetne egy nagyobb lélegzetű gondolatfolyam előzéke is. Másutt meg a játékosság és a könnyedség jellemzi, például ott, ahol a virágok hatalmáról, ősi szépségéről, jelképszerűségéről ír. Az éden utáni vágyakozásról.

Így érkezik el az Űrséta ideje. Kötetzáró hat sorosa így szól: „Kilépek a csillagközi térbe, / hol nincs fönt és lent, / nehézkedés, szabadesés. // Isten térgörbület-tenyerében / elfér az egész / földhöz ragadt emberiség.” Hit és tudás, így együtt. Művészet is tudomány hasonlóképpen. Többek között ezt mutatja föl Szigeti Lajos A tejút szélén című verseskötete.

A Tejút szélén

Kedves Lajos,

a könyved már a megjelenésével kellemes élményt szerez, jó kézbe venni. A külső: a borító, a tipográfia, de kiváltképp az illusztrációk (komolyak is, játékosak is) ideális közeget teremtenek a verseknek. Stilárisan és tematikailag is nyomatékosítják a jelentésüket.

Korábban mindig a verseid metafora-gazdagságát emlegettem – erre most is jó okom volna, de nem akarom ismételgetni magamat, úgyhogy a képvilágra nem térek ki. Kitérek viszont a kötet szerkezetére, ami nagyon jó. Mindkét szerkezeti egység megfelel e címének: az elsőben az időt, a mozgást, a változást, a történelmet jeleníted meg különböző vetületeikben, megkapóan, a másodikban remek „közelképeket” teremtesz az érzékek számára legközvetlenebbül elérhető változatairól a szépnek, ami egyúttal jó is, és mint ilyen, igaz is, mint a régi görög filozófusoknál, no meg Keatsnél. A „Széptan” a kötet végén egyébként mintha ezt ki is mondaná.

A „Szökő évek” nyitóverse, a „Helyzetdal” hatásos: fürge a ritmusa (mozgás), és a fény-árnyék irány megfordulása az utolsó szakaszban valamilyen haladást sugall, ennek ismeretében viszont ironikussá válik a cím, végül is a helyzet mozdulatlanságra utal (tehát csak hisszük, hogy haladunk?). Működik a „szökőév”-re való rájátszás a következő vers végén, s abból is az olvasható ki, hogy minden törekvésünk ellenére ott maradunk, ahova teremtettünk.

A személyestől zökkenő nélkül történik meg az átmenet a kozmikus dimenzióba, onnét meg a történetibe („Lelet”, „Lantkísérettel”), illetve vissza a személyesbe („Gyerekidő”). Az „önmagával határos már / a temető” képe a „Megváltatlan sírhely”-ben – lám, mégiscsak foglalkozom a képekkel - drámaian tömör, ha, mint vélem, arra a rengeteg tragédiára utal, amelyben az idők folyamán részünk volt.

Az „Erdőzsongás” is remek nyitány; annak meg külön örültem, hogy a végén megjelenik a Nagy Medve; egy kép a világűrből (visszacsatolás az előző ciklushoz) és - eredetét tekintve – az erdőből, amelynek képei megtöltik a verset.

A legtöbb versed valamilyen hatásos csattanóval zárul. Egy-két esetben azonban túl könnyen jönnek a csattanók, mintegy odabiggyesztve („Néhány mondat”, „Számvetés”). Erről beszéltem a Vörösmarty téren, amikor a közhelyes formulák betüremkedésének veszélyét emlegettem. A „Macskák” például kedves írás, de azt, hogy „Nem gazdához, házhoz / szegődik, mint ledér nő” túlságosan prózainak, tételszerűnek érzem. Nem tudom, nem lehetett volna-e ezt az igazságot is inkább egy kép segítségével kifejezni.

Az Anakreon – Csokonai - Berda vonalat erősítő epikureista darabokat is élveztem. Kell ez a hang a költészetben, és kívánom, hogy még sok ilyen vers megírására legyen alkalmad az életben.

Még egyszer gratulálok.

Barátsággal,

Ali
Sarbu Aladár
egyetemi tanár

A Tejút szélén

Ez most mintha egy kevésbé szilaj "Szilaj" lenne, de így jó volt lapjai közt ide-oda vándorolni. Az alkalmibb, szösszenetesebb, "böffencsebb" versek száma nagyobb, de a kötetcímhez szépen felnő a A teremtés hat pillanata (s ezen kívül is hatásos-hatékonyan jelen van szavaidban az univerzalitás). Erőssége a gyűjtemények a játékosság, Eratónak tetsző élénk színe a "trubadurizmus". Számomra rímhasználatod jelentette a legtöbbet. Te is részese, alkotója, alakítója vagy annak az örvendetes új magyar rímkultúrának, amelyben a például a megkínál - almafánk összecsengés lehet, vagy visszahozza az .x a a x' rímképletet: egyszóval a megszokottabb, kicsit elunható rímelés ellenében frissebb-érdekesebb hangzással dolgozik.
Egyszóval: parola, gratula: barátod, TT
(U. i., szubjektíve: nem vagyok híve, ha verseskötetben a páratlan, hangsúlyos-"napos" oldalakra kerülnek illusztrációk. Még akkor sem, ha Vén Zoltán alkotásai. A versek-ciklusok elé nyomakszanak akaratlanul, egy másik mondandó-sorba kényszerítenek át, fejezetkezdő benyomást keltenek ok nélkül.)

Galaxisok és metaforák

Hallottak már Szigeti Lajos költőről? Nem? Pedig elég vad elképzelésekre bukkanhatnak A Tejút szélén című verseskötetében. Például arra, hogy az édenkert az űrben található. Boldogh Dezső mutatja be a kötetet.

Nagy utat tett meg a kozmológia tudománya Steven Weinberg híres Első három perce óta, amely a hetvenes években jelent meg, nagyjából Szigeti Lajos költőként való bemutatkozása idején. Ma már akár 10 a mínusz 43.-on másodpercig – és tovább – bontható, modellezhető a világegyetem keletkezésének misztériuma. A Tejút szélén is valahol itt kezdődik, legalábbis a Teremtés hat pillanata című vers szerint, mintha az édenkert is az űrben, magfúziós folyamatokon keresztül jött volna létre. Szigeti, korábbi köteteinek tanúsága szerint is, érdeklődik a reáltudományok iránt, motívumokat merít belőlük verseihez.

A könyv befejező versében Isten „térgörbület-tenyerében” poroszkál az egész földhözragadt emberiség. Hogy mennyire illik össze az efféle vonzódás egy hagyományokat követő és harmonikus megszólalásmóddal, az ennek a költészetnek a titka és rejtett üzenete is egyben. E stíluskeveredések miatt művel Szigeti Lajos sajátságos, mégsem hivalkodó lírát.

A már érett korba lépett szerző művéhez útmutatásként érdemes idézni irodalmunk egyik nagy öregjének, Hárs Ernőnek fülszövegbeli szavait: „Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. […] Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán…” Szigeti rokonszenves lírát művel, olyan természetességgel, amelyet időnként költőileg elnagyolt megoldásai sem rontanak le végképp, legfeljebb befelhősödik tőlük az édenkerti táj. Az a tér pedig a kozmikus rend és a személyre szabott élettér találkozásaként jön létre – galaxisok és metaforák kíséretében.

Szökő évek és Közelképek a ciklusok címe, mindössze ebből a két részből áll a kötet, melynek verseit a borítóval együtt Vén Zoltán illusztrálta, néha kicsit szájbarágós, de magas színvonalú, esztétikus grafikáival. A nem túl bőséges anyag hamar végigtanulmányozható, tulajdonképpen könnyű vagy inkább könnyed olvasmány.

A Tejút szélén lírai eszközeiben is mértéktartó. Habár többféle formát használ, hasonló a versek lüktetése. A kohéziós erő, a láttatás, a végső kidolgozottság szintjei azonban, finoman szólva, nem egyformán magasrendűek. A Szökő évek ciklus címadó darabjában egészen remek, akár Nagy Lászlóhoz vagy a régi barát, Bella István szelleméhez méltó sorokat olvashatunk: „Gyümölcsfák ágaskodnak, / tarlón markot szed a szél, / jaj a fészekhagyónak, / jég-karmok közt elalél.” Néhány oldallal később viszont így fejezi be az Idősíkok című verset: „A múlt egyszerre régmúlt / diadalút meg tévút / szűk kanyarnak ütköző, / már befejezett jövő.”

A kötet több helyén találhatók, sokszor egyetlen íráson belül is az első pillanatban meglehetősen zavarba ejtő színvonalbeli ingadozások. Lehet, hogy tudatos ellenpontozásról van szó (Szigeti mellesleg képzett zenész is), vagy így akarja a hetvenes éveiben levő költő „modernizálni” a darabjait, nem tudható. Pedig a témakezelés, a rengeteg kozmikus hasonlat és utalás azt jelzi, hogy Szigeti naprakész, élénk szellemű alkotó, aki saját stílusát is képes megújítani, áthangszerelni. Vagy talán a természet pazarló ereje, vénuszi pompája nyűgözi le annyira a költőt, hogy mindent a jelekre bíz, és a végső csiszolással olykor nem törődik. Az idézett szakaszok ellenére Szigeti alapvetően harmóniára törekvő alkotó, miközben a törekvés egyáltalán nem jellemző rá.

Az idill első pillanattól jelen van ebben a lírában. „Nem tudom, megfejthető-e e mosoly minden titka” – írja Gyimesi László egy korábbi kötet recenziójában, és ez A Tejút szélén című kötetre is érvényes. Mindenesetre kevés ilyen megnyugtató és érzelmileg letisztult könyvet olvashatunk manapság.

A Közelképek ciklusának túlnyomó része valójában egy enyhén modernizált hangszerelésű lírai bédekker, kedélyes természetrajzi leírások sorozata. Néha olyan, mintha versekbe szedett konyhakerti útmutatót tanulmányoznánk. Itt „csörgőit pólyás bokor rázza”, a vadalma Krisztus-tövisre, süntüskére hull, színek tűzijátékától lángol az erdő és az éden, ahová a költő ideiglenesen beköltözik. Közben „vigaszágon szeretne a mennybe jutni”.

Kellemesek ezek a költemények, nem adnak hozzá túl sokat a világképünkhöz, de nem is ez a céljuk. Olvasásuk közben csak néha érezzük, hogy a huszonegyedik században élünk, mikor fény-védőháló nélkül az idilli tájak felett is elhúz egy vasmadár, és halálugrásra készül pár levél. Szigeti olyan nagyvonalúan szórja képeit, hogy először fel sem tűnnek az olyan igen hanyag rímek, mint például a „kotyog kikötött csónak / lesőharcsa csobban…”.

A hang csak időnként komorodik el vagy lázadozik a maga csendes módján a múlt, a látszólag valódi, lineáris idő eseményeit felidézve, az országvesztés, a trianoni sebek fájdalma kapcsán. De a versben ilyenkor is érkezik Csaba királyfi megmentő seregével.

Költészetileg a legjobb gyógyír a személyes történelem felidézett gyermekkori mozzanatai, „mikor óránk súlyzózni visszavonult”. Szerencsére az ilyen alkalmakból van több a kötetben. Szigeti Lajos honlapját elnézegetve azért az is megállapítható, hogy nem ez a legerősebb könyve. Számos, formai és gondolati értelemben is tágabb ívű költeményt találhatunk a honlapon, mint amelyek ebben a kötetben szerepelnek Az összhatás tehát emberileg és költészetileg szimpatikus, anélkül, hogy a költő erőlködve próbálna olvasóbarát versekkel hatni ránk. Ha A Tejút szélén a derűs, érett kor megtalálásának vágyából fakadó gyűjtemény, célját kitűnően megvalósítja.

A Tejút szélén

A költő hetedik, A Tejút szélén című verskötetéről írja lírai szépségű fülszövegében a magyar költészet nagy öregje, Hárs Ernő: „Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat hétköznapiságán, és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant.” A megállapítás egy szigorú következetességgel épülő versvilágra utal, mely a hangerősítőket használó költészet korában mer és tud szerény és csöndes lenni. Hűséges szülőföldje, Szabadhídvég csöndjéhez, égboltjához, a gyerekkor álmaihoz. A belső csönd, a belső zene, a versek alapvetően képszerű, ugyanakkor melodikus felépítése mind olyan tulajdonság, amely ha tud is – mint erre számos verskötet, így a barbár Téridő (2006) vagy a Végtelen jel (2010) utal – korunk tragikus meghasonlottságáról, de képes felülemelkedni a kilátástalanság rövidzárlatain. Felülemelkedni pusztán azáltal, hogy a tér és az idő határtalan pers­pektívájából tekint az emberi létezés birodalmára. A csillagászat, a matematika, a fizika számos területének szakszavait hasznosítva egy sajátosan egyéni kozmoszélményt fogalmaz meg. A teremtés hat pillanatának egyik versében így: „A szétszóródott mindenség / billiószor billió / sokadik hatványon / szétszálazott erővonalak mentén / rugalmasan tágul.”

A versfüzér a teremtés hatodik napjának csodáját idézve zárul: „Teremté tehát Isten / a csillagokat… /… / Teremté Isten az embert / az ő képére…” A modern kozmológia és a teremtésmítosz egybelátása sokat elmond e líra szemléletéről, amely szívesen és szakszerűen hivatkozik flórára és faunára, mely ugyancsak a kozmosz része. Ennek költői átélése a Földút című négysoros: „A Tejút szélén nap- és földút, / ahol bolygónk tiszteletkört fut / s lett az emberszabású elme / a világmindenség értelme.” Szó sincs itt József Attila vagy éppen Pilinszky János világárvaságáról, ahol a csillagok rácsok, ahol, folytatva az előbbi metaforát: „csillaghálóban hányódunk”. Szigeti Lajos kozmosza mindenestől emberszabású. Nincs benne a kozmoszt fölfedező elme tériszonya. Sokkal inkább a gyermeki csodálkozás boldog ártatlansága, a létharmónia derűje. Ez a szerencsés alkati tulajdonság képes meg- és feltalálni az elveszett harmóniát. S talán az se véletlen, hogy az újabb versekben is fontos szerephez jut a kötött forma. A Helyzetdalban a gyerekkorát visszaálmodó, az életre visszanéző felnőtt szomorúságát a szelíd humor ellenpontozza: „Hegyre hágtam, vízen jártam / percek, fokok hálójában // Állat, növény / gyűltek körém – / lennék szelíd / öreg bölény. / Sok csillagos / szálloda most / a magas ég – / vendég vagyok.” Ez a Kosztolányit felérző, a gyerekversek humorát is megvillantó szembesülés a mulandósággal alighanem jóval komolyabb mondandót hordoz, mint az első percben kitűnik. Valójában az elszámoltató idővel való szembenézés vált át megejtő, a tragikumot játékosan átalakító, leplező líraiságba. Úgy, ahogyan ez a Gyerekidőben is történik, amely a megszökött időt visszaperelve nem a veszteségen borong, hanem a nyereségen, mikor felidézi a gyerekkor hajdani mindenhatóságát, a számlálatlanul folyó napok édességét: „Ugróiskolánk volt pocséta, tócsa / játszótér az időzóna, / szüleink: szeretet, őszinteség, / szív alakú léggömbbel forgott / a felhő-maszatos ég.”

Szigeti Lajos költői szemléletében, mint ez az eddigi verspéldákból is kitűnik, az én kisvilágának gondjait újra meg újra feloldja a kozmikusban, vagy éppen fordítva: a kozmikus időt, a világtörvényt fedezi fel az egyéni létben. Ám járjon bármelyik úton, mindegyik esetben az én harmonikus világátéléséről beszélhetünk, egy olyasfajta rejtett esztétikáról, Széptanról, ahol egyetlen imperatívusz létezik: „Alkoss tiszta harmóniát / az Úr hangját szinkronizáld.” A versmondat első felére poénként rácsapó ige („szinkronizáld”) nem egyszerűen szerencsés, a fiatal líra szóalkotó műhelyét idéző lelemény, hanem a korszak feladatát valóban kifejező útmutatás, amely a szókincs elmozdításával kívánja aktualizálni mondanivalóját.

Végeredményben életstratégiáról van szó, arról, hogy miképp viszonyuljunk meghasonlott, alapvető tendenciáját tekintve folyamatosan deszakrali­záló világunkhoz. Szigeti Lajos költői válasza, a Gyümölcsös című verset idézve, hogy vegyük észre mindenek dacára az élet hétköznapi csodáit: „Mintha gyümölcskosár volna / gyönge ágakból fonva, / bő termésével megkínál / fiatal almafánk. // Forog virágtengely körül, / csészelevélen kövül / a színméz gyümölcshús, bíztat / jó fűszeres illat.” A felajzott érzékekben tükröződő, sokféleképp visszaverődő valóság jó érzéseket, az életbe vetett hit eszméjét növeli az olvasóban. Jó példa erre a Szélhárfa zárása, ahol, hasonlóan más versekhez, a költő némi humort, parányi mosolyt is adagol a költői képhez: „Talpmasszázs vár – homokdűnés sík, / ahová mezítláb lépek, / galaxis-körhintánk elszédít – / forogj, Föld – évszakok, évek.”

Az idézett részlet szerencsésen foglalja össze a Szigeti-vers legfontosabb ismérveit. Következtethetünk rajta keresztül magára a módszerre, amely úgy szól az objektív valóságról, hogy beléhelyezi az embert, a költészetből egyre jobban kitiltott ént mint a világegyetemet vizsgáló tekintetet. (Hungarovox, 2014)

Rólunk van szó!
(Szigeti Lajos költészetéről)

„Gondolta a fene!” – mondta Arany János egyik méltatójának. Pedig mindkettőjüknek igaza volt. Az író és az ítész esze, még szerencse, másképpen jár. Mivel Szigeti Lajost, a költőt és költészetét tisztelem, tisztemnek érezem, hogy ízekre szedjem teljesítményét. Lehet, hogy megkapom én is: „Gondolta a fene!” Én meg mondom: „Gondoltad!” Mert mi a kritikus feladata? Tennivalóját megszabja az, hogy a kritika nem más, mint társadalomkritika, annak a társadalomnak az arcképe, amely ilyennek vagy olyannak gondolja és összegzi önmagát irodalmában, vallásában, muzsikájában, építészetében és filozófiájában, amely éppen emígy s nem másképpen jelenik meg a filozófus fogalmaiban, a költő rímeiben, a zeneszerző dallamaiban.

A magyar történelem több nyavalyával bajlódott és bajlódik. Évszázados elkésettségünket behozni mindmáig alig-alig tudtuk. De a fő baj az, hogy amíg a polgárosodás nyugaton a nemzeti egységet kialakítva, nemzeti keretek és önállóság közepette fejlődött, addig Magyarországon osztrák és általában világpiaci függőségben. A modernizáció mindig, most is, összeütközött a nemzeti törekvésekkel. Birodalmi álmok és kishatalmi realitás, gőgös sovinizmus és még gőgösebb irredentizmus, erős bástya és éllovas. Így jött létre történelmi átkunk, a provincializmus és a kozmopolitizmus, a hazafiság és az internacionalizmus, a nemzeti és a progresszív szembekerülése. Az eredmény egy nem tiszta, nem szokványos forradalmiság és egy nem tiszta, nem megszokott reformizmus. Nem szabványosak, mert nálunk mindkettőnek bizonyos mértékben igaza volt és van, vagy lehet. Forradalmároknak kell lennünk a reformerek meggondoltságával és reformernek kell lennünk a forradalmárok eltökéltségével.

Eredményeinkről szavaznak közel ötmilliók! Hárommillió emberünk kitántorgását követte a világháború közel millió halottja és nyugatra menekülője, az 56-osok két-háromszázezre, a 2010-es évek hatszázezre. Adjuk össze! Több Trianonnyi fájdalom. És mentek, „Mikor zsarnok parancsolt”, és mennek, mikor demokráciában menni engednek. A veszteséget a politika mindig a másik oldalra keni, de ami, legyen ilyen vagy olyan a rend, rendületlenül folytatódik. A „TriaNON” típusú vers önmagában megáll, de mintha külső fátum rendezné a dolgokat, s nekünk nem lenne részünk benne. De mindnyájunknak van „Néhány mondat”-nyi mea culpázásra szüksége: nekem, neked, neki!

Költőnk leghőbb vágya: vágy a teljesség, a végtelenség iránt, vágy kitörni a kisszerűségből, az idő és a hely béklyójából. A szputnyik fellövése óta persze a kozmosz emberi térré vált, ott dől el az emberiség sorsa, a miénk is. De messze van ez a kozmosz, messze, mert költőnk lírailag csak részben köti össze egy legalább olyan távoli szubjektummal, önmagával. Miért ez a távolság? Miért válik a mikro- és a makrokozmosz végtelenségébe vágyakozás elvágyódássá az „itt”-ből és a „most”-ból? Mert ez az európai műveltségű költő nem tud mit kezdeni a ma Európájával, a ma globalizálódó világával, más szóval, a társadalom kozmikussá válásával. Idegen is, vágyott is.

Hogyan? Miképpen?

Egyik legszebb versét idézem, a „Porlepte múlt”-at. Elhagyatott, elhanyagolt porta, düledező a viskó és elvadult a kert. De nem ezért roskatag a kunyhó, nem azért lett gazdátlanná a családi fészek, mert azok, akik lakták, meghaltak, ez a dolgok rendje, hanem mert az utódok nem vállalták az utódlást, a szülők sorsát. Kitörtek a viskóból, átlépték a kerítést, hogy anyagilag és szellemileg gazdagodjanak. Míg mások maradtak, és sokan elmaradtak. Nem várható el, hogy a költő ebben az egy versében nézzen szembe az elmenőkkel és a maradókkal, a választókkal és választásukkal, hanem költészete egészével kellene, hogy ítéljen a lehetőségek felett és önmaga felett. De nem teszi, még akkor sem, ha megírta – a fájdalomtól és a gyönyörűségtől beleborzong az olvasó! – a „Megváltatlan sírhely” című költeményt. Ahogy távol van a kozmosztól, távol van a múlt porától lepett otthontól, távol a holtjelző, korhadó kereszttől. Mintha nem lenne benne neki is, nekünk is részünk és felelősségünk.

De a makrokozmosz szélén és a személyes mikrokozmosza szélén, mégpedig mint a költemény beszédes címéből kiderül, a „Széllel szembe”

Mikrokozmosza helyhez köti, de fölemeli a poliszt idéző, a témát adó és verseit értő város, a költeményeire vevő Európa. A kettő között tétovázik.

Az antik elégiától a modern egysorosig Szigeti Lajos mindent tud, amit egy költőnek tudnia kell. Nem ezért jelentős tollforgató, hanem mert oeuvre-je egyszerre fejezi ki, érzékelteti, mutatja be ezt a magyar átkot és üdvöt, s egyszerre, magyar perspektívából és szemüvegen keresztül a nagyvilágot. Ahonnan menekül, az köti gúzsba. Az összemberi teljesség a kozmikusba párolog el, a gyönyörű partikuláris a provincializmusba csúszik át, mert a Nap útja és falujának földútja csak a Tejútnál találkozik össze. Költészete e belső vívódás megrázó dokumentuma. Megrázó, mert sokszor a játszi könnyedség mögül is kiérződik felelősségteljes birkózása a száznyi elemmel, és sokszor a nyomasztó terheket megfogalmazó költemények mögül is hiányzik a tevékeny erő és a reális bizakodás. Száznyi az elem! Erős a szembeszél!

Amit ő nem tud, azt senki más sem tudja! Ezért írhatom: mindent meglátó szemmel való sötétben tapogatózása, kozmoszba szökkenése a gravitáció gyeplőjére kötve – ebből nő ki ez a magával ragadó, intellektuális, filozofikus líra, amely tükrözi a XIX. századi múltunkat, XX. századi önmagunkat éppen úgy, mint egy XXI. századi becsületes ember vívódását önmagával és tárgyával. József Attila-i költői magatartás egy olyan világban, mikor József Attila neve nem cseng a legjobban. Világunk érdes, hamisítás lenne rögösségét kisimítani. Ha a költő harmóniát hörögne, akkor hazudna. A befejezetlenség, a nyugtalanság, a szorongás, a lelkes újrakezdések pesszimizmusba fordulása bartóki igazmondást, diszharmóniát, disszonanciákat, nem pedig álságos-szépelgő operett-hangulatot, üres-mulatós lakodalmas rockot követel.

A versek szépek, mert, mint Kant nyomán mondja a költő, érdek nélkül tetszenek. Érdek nélkül? – Nem! Mert kell az emberi teljességhez a költészet által újjászerkesztett világ, kell ismerni az ember és világa közötti kapcsolat olyan finom huzagolását, amit a természettudományok és a társadalomtudományok összessége sem tud kielemezni. Joggal írja, hogy

A költő a szépség milliomosa! Már nem a koldusa? Szépek a versek, mert igazak és mívesek; szépek, mert a meggondolt gondolatok tündökölnek bennük, mert „hangot adnak a kimondhatatlannak”, mert „örömforrás, emberi üzenet”, s mert, mint megtudjuk az igazat:

Költészetének jelentősége és népszerűsége fordított arányban áll egymással. Hogy miért? Mert ezen a kínkeserves úton csak kevesek követhetik. Sohasem értik ezt a vívódást azok, akik mindig jól érzik magukat abban, ami van, s nem értik azok sem, akik sohasem érzik magukat jól abban, ami van. Nincs reális kritikai talajuk. Ez volt, ez maradt a magyar sors, ebből kell, ebből kellene kitörni költőileg, de inkább valóságosan! Itt van tennivalója minden progresszív patriótának.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy elrajzolom a költő arcképét, utalok istenes verseire:

A Teremtő is önmaga magányban és tétlenségben, az űr fogságában az emberre hagyja a teremtés soha sem lezáruló betetőzését. „Magánya nem ereszti” az Istent sem – gyönyörű megfogalmazása annak, amit a költő megtapasztal és érez, és isteni dimenzióba vetít. Jól ismeri önnönmagát:

Nincs két vagy három költő: egy van!

Így találkozik össze a magánember egyénisége, a költő közlésvágya és a külvilág realitása. Ritkák adománya!

A Tejút szélén

Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. Nem mondatokat, gondolatokat, érzelmeket vetnek papírra, csak indulatfoszlányokat, képtöredékeket, agyonkínzott nyelvtörmeléket.

Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant.

Őrizve a hagyományt, a múlt halhatatlan értékeit, ugyanakkor néven nevezve az újat, otthonosan mozogva szédületes iramban fejlődő civilizációnk elképesztő vívmányai között.

A kötet számtalan verse meggyőző példa arra, hogy milyen jól megférnek bennük a hagyományos természeti képek a tudomány vagy a technika legújabb felfedezéseire utaló kifejezésekkel.

Ennek a szintézisnek a létrehozása ugyanakkor különleges költői technika kialakulását eredményezi. Szigeti Lajos versei általában rövidek, szűkszavúak és tele vannak frappáns csattanókkal. Az embernek néha az az érzése, hogy olvasói élmény helyett egyfajta akrobata mutatvány látványának a részese. Amit persze csaknem minden esetben zsongítóra enyhít a szerző valamennyi munkáját végigkísérő zeneiség. Így lesz a torokszorító drámából szívmelegítő, nagyon rokonszenves, a XXI-ik század frenetikus hangzavarában is jól megkülönböztethető egyéni líra.

A Tejút szélén
Szigeti Lajos „rejtőzködő" verseiről

A kevesebb több - jut eszünkbe Szigeti Lajos hetedik verseskötetét lapozgatva. A költő ugyanis szigorúan tartotta magát ehhez a régi intelemhez, amikor az elmúlt három év terméséből kiválogatta azt az alig negyven verset, amelyet érdemesnek tartott arra, hogy - a folyóiratközléseken túl - kötetben is átnyújtsa az olvasónak. Kicsit mintha túl szigorú is lett volna önmagához. A kötet végére érve ugyanis hiányérzetünk támad. Olvasnánk még, rábízva magunkat a versek sodrására - visszalapozunk hát az első vershez, s újrakezdjük. A Tejút szélén különben is azon ritka kortárs versgyűjtemények közé tartozik, amelyeket többször is szívesen kézbe veszünk. „Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. [...] Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán, és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant" - olvashatjuk a hátsó borítón a közelmúltban elhunyt költő-műfordító, Hárs Ernő ajánló sorait.

A „bomlasztó" költőkkel szemben mindig is hátrányban voltak azok, akikben „él a költészet szakrális hivatása". (Talán ezzel is magyarázható, hogy bár Szigeti Lajost Bella István mutatta be már a hetvenes években, a költő első kötete csak a redszerváltozás után látott napvilágot.) Utóbbiak már csak azért is vannak hátrányban, mert rejtőznek. Mint Szigeti Lajos, aki Helyzetdal című versében vallja: „Sokcsillagos / szálloda most / a magas ég - / vendég vagyok.// Árny előttem / -fény mögöttem, / rejtőzködöm / sorközökben." Visszafogottság, alázat, szemérem - Szigeti költészetének fő jellemzői. Kerüli a látványos gesztusokat, nem meghökkenteni akar. hanem közölni. Magáról - költőtől szokatlan módon - alig van szava. A közös sorsról annál inkább. „Mikor zsarnok parancsolt, / határzár volt, szögesdrót- / vasfüggöny-erőtérben / vándormadár eltévedt, // fészekrakó ösztönnel / hazát cseréltek többen" - írja a Néhány mondat című versében, amelynek végén keserű tárgyilagossággal állapítja meg: „Fölkelés, rablóbéke / rajzolt világtérképre, / szabadságszerető nép, / múltad is eltörölnék."

A köztéri szobrok címűben a nagy elődökről emlékezik meg. Adyról, aki „vívja megkésett forradalmait", József Attiláról, kinek „kényszerzubbonyos mellszobra / néz a semmibe borzongva". Bökversei (Néhány böffencs) Berda József csípős (stílusosan: borsos) epigrammáinak kései leszármazottai. Egyikben így fakad ki: „Új versed szépséghibája, / hogy nem rímel a világra" (Intő). „Alkoss tiszta harmóniát, / az Úr hangját szinkronizáld" - figyelmeztet a Széptanban. „Zörög a haraszt, csörgőit / pólyás bokor rázza, / virágméz csurran, csöppen a málna" - kezdi a kötet talán legszebb versét, az Erdőzsongást. A költő „anyanyelv-hazámban" járva csokorba gyűjti régi szólásainkat, feledésbe merült szavainkat, s ügyesen, elsőre szinte észrevétlenül szövi át meg át velük a költeményt: „Ágrólszakadt vadalma, -körte / derült égből pottyan a földre."

Az ilyen vers, mint a májusi eső, aranyat ér.

A mindenség mágnenses terében
Szigeti Lajos: Erővonalak

Nem újdonság, hogy a tudomány és a művészet egymásra talál és egymást erősíti az esztétikumban. Aki ismeri Lucretius De rerum natura című, nagyepikureista filozófiai tankölteményét (vagy például a tizenkilenc éves József Attila A kozmosz éneke című szonettkoszorúját), annak legalábbis nem nóvum. Mégis hosszú időre megszilárdult az a nézet, hogy a tudományosság a költészet ellenkezője. A parnasszizmus például nehezen tűrte a különböző tanok szókincsét és témavilágát. A huszadik század közepe táján jött rá számos költő, hogy az intellektualitás nem csupán elidegeníthetetlen a költeménytől, de méltó arra, hogy a gondolkodástörténet új vívmányait, a kozmológiát, mikrofizikát és a genetikát is bevonja érdeklődési körébe. Nem új fölfedezésekre törekszik: a líra az érzelmek műneme, és Nemes Nagy Ágnes szerint „az intellektualitásnak csak a hangulatát kell megteremteni a versben". Régen a festőknek, tollforgatóknak a nyájas csillagokkal teli pöttyözött égbolt csupán a táj tartozéka volt, a látóhatár fölé hajló, tetszetős kupola a természet templomában. A művészek ragaszkodtak a görög-római mitológia és más vallások eszményített jelképeihez és misztikumához. A modern művész sem veti el ezeket, mert a láthatatlan, csak sejthető dolgokat szeretné láthatóvá tenni. De sejtelmeit újabban kiterjeszti a tudósok által föltárt múltra, a kalkulálható jövőre és a milliárdnyi galaxison túli távolságokra és azokon is túlra.

Szigeti Lajos lírája, válogatott kötete szerint (Erővonalak, 1977-2014) megtelt a kozmikus arányú megismerés költői kifejezésével. Elődei persze nemcsak a régi idők költői között keresendők: a határtalanról éneklő Weöres Sándor, A létezés rémségeit író Kálnoky László, az Idősárkánnyal mint az élet idejét felfaló Jékely Zoltán, a „Kettős világában" újplatonista módon szemlélődő Nemes Nagy Ágnes, az önmagára mint a mindenség részére tekintő Tornai József vagy a teremtés részleteiben elmerülő Juhász Ferenc mutatott neki utat, hogyan léphet tovább szemléletében és nyelvezetében, hogy költői világképét minél jobban kitágítsa. A lírai kifejezésnek azt a munkamódszerét keresi, amellyel a költőiség sérelme nélkül részesülhet az tudás fájának fogalmi közkincséből. Költőelődeinek azt köszönheti, hogy a válaszfalakat megbontották a tudományos és a művészi megismerés között. Immár nemcsak az emberi arányokhoz igazítva, hanem a tudományos objektivitást utánozva képzeli el a kozmoszt. Ezért feláldozta vagy inkább átértékelte azt a naiv bájt, amellyel Petőfi Erzsikével „választott magának csillagot", vagy amellyel Kosztolányi fényűző báli forgatagnak láttatta az égbolt csillagainak gyülekezetét. És megnyerte költészete számára azt a látásmódot, amelyet a kozmológus, a részecskefizikus elmélkedik a teremtésről (A világ keletkezése), az élet kialakulásáról (Lelet), a filozofikusan felfogott időről (Idősíkok), vagy akár a föld mágneses teréről (az Erővonalak cím erre utal). Elmélkedik a tudatról és az anyanyelvről, amellyel megformálja és érzelmi töltést ad modern világképének. Új értelmet ad a protagorászi felfogásnak, mely szerint minden dolgok mértéke az ember. Az emberi mérték felségesen és ijesztően kitágult az elmúlt egy-két évszázadban. Érdemes vele szembenézni - és ha kell, bármilyen félelmetes, túlhaladni rajta, ahogy az űrhajós lép túl a Föld vonzáskörén, amelynek határán Madách Ádámja megtorpant. Szigeti nem kapcsolta ki a művészi megismerésből az érzelmet: a végtelenbe vetette az érzelem határait.

„Ki volt az első mozgató?" - teszi föl a felvilágosodás mechanikán iskolázott, de még istenhívő gondolkodóinak modorában a kérdések kérdését. Látomását a genezisről a modernebb idő tudományaihoz igazítja. Érdekes módon bizonyos derűlátással kezeli a kozmosz váratlan és kiszámítható eseményeit, a „Nagy Bummtól" a földi élet evolúcióján át a tudományos perspektíváig, mely nem csupa derű. Összhangot, harmóniát lát a fölismert törvényszerűségekben, és töretlen elismeréssel szól az emberi elméről, amellyel tudomásul veszi a világ működési rendjét még a káoszban is, amelyben a „DNS-duplacsavar" genetikai törvényei működnek. Tetszik, ahogy új nevet ad anyanyelvünkön elképzeléseinek. „Nem térbeli, időbeli határ / választ el minket, a végtelen / átmérője az emberi értelem", és „van már kitüntetett helyünk, ahol (...) / a világmindenség megismerhető, / teremtő és teremtett / egynemű anyag". Vagy energia, rezgés - tenném hozzá óvatosan, a mindent átfogó ész mindenhatóságában kételkedve. De a teremtő s a teremtett azonosítása lényegi fölismerés: a jó öreg monizmus alapja (A világ kelet-kezése, I-III).

Egyetértek a költővel abban, hogy miközben ilyen bensőségesen ír a kozmológia és a többi tudomány fölfedezéseiről, s alig törődik a kozmikus katasztrófákkal, nem felejtkezik meg arról, hogy a művészet sejtelmei milyen sokszor elébe vágnak a tudományos kutatásnak. Szívemből szól, írván: „Itt, a kozmosz középpontjában / műtárgy szólal meg, kotta beszél / s a vers, a líra beszél" (Távolságok). A rövid ideig tartó emberi életidőt megkülönbözteti az évbillióknál is tovább tartó ontológiai időtől: „Eljön az órád, / létidőt és fizikait / egymáshoz igazít" (Párbeszéd). Ezt a bizakodó kijelentést akkor kezeljük jól, ha tudomásul vesszük: különböző megismerésrétegek működnek egymás mellett. Ezek külön-külön meghatározott illetékességi körükben érvényesek. A művészt nem korlátozzák a formállogika kicsinyes szempontjai. A látszatvilágban nyugodtan mondhatjuk, hogy felkel a nap és lenyugszik. A csillagász másképpen fogalmaz: a Föld megtesz egy fél fordulatot a Nap körül hajnaltól estig. Szigeti tisztán lát, s nem keveri össze a nézőpontokat, amikor egymásra irányítják a tekintetet. Ismeretelméleti, kozmológiai és evolúciós illetékességét nem zavarják meg etikai és esztétikai meglátásai: „Ne legyen szaj-ha a szép, /viselj ünneplő emberöltőt, /amíg ki nem hullsz a téridőből, /bármi remekmű, vers-idézet /lehet a meglelt világképlet" (Fagypont fölött). Ez úgy igaz, ahogy Lucretius „naiv", de szemléletes magyarázatokat adott a világról. Az érzékletes kép nem pontosabb, de leleményesebb és kifejezőbb, mint a fogalmi pontosság. A „viselj ünnepi emberöltőt" intelme jogosnak tetszik, mert ha nem bízunk a versben és a heisenbergi ,világképlet" igazában (mondom, miközben nem értem, csak elhiszem az utóbbi jelentőségét a hozzáértőknek), akkor elveszünk a hegeli „rossz végtelenben".

Nem kell aggódni, hogy Szigeti tobzódik a tudományos terminológiában, de József Attila (vagy Lucretius) óta mindig örülünk, ha a költő ez irányban is gazdagítja szókincsünket és képzelőerőnket. A költő klasszikus értelemben szép költői képekben sem szegényes, például „világunk fönnakadt szemét /az alkony lefogja" (Egy nyári nap). Nemcsak láttató megszemélyesítés rejlik a képben, hanem a halál melankóliáját is belecsente a szépségbe; ez az, ami a giccsfestőnek sosem sikerül. Szerelmes verseit a biológiai és lélektani „pillanat" mértékével méri, el nem felejtkezve a csillagászati méretekről, mint József Attila az (Mában vagy Radnóti a Tétova ódában. Testvérének temetéséről írt verse a halál jegyében fogant, s nem akármi, hogy a halott szemével nézi az érzékelhetőt megtoldó szépséget: „a holdkorong immár karnyújtásnyi, / ereszen jégcsapok szögciterái / ujjbeggyel tavaszt tapintanak" (János öcsém temetése. Itt ad fogalmat ars poeticájáról: „Ki dalba fojtott vágyait ki nem éli, /boldogtalan szerelme: a szép / költemény, muzsika, kép, / agysejtjeit idegen bánat emészti, /lelke röpköd az ég üvegfalának". A szépséget belülről nem ismerők önmagukat sem ismerhetik jól; ez már az etikát is érinti. Fölidézi egy diákkori zsengéjét, és két sorát most is vállalja, miközben kezdő voltát az évtizedek távolából szemléli: „Nem a levél hagyta el a fát, /a fatörzs a levelet". A megsárgult számtanfüzet nem hiába zizzent a vers elgondolkodtató mondatában Öregdiák-találkozón). Megment magának valamit az elsüllyedt múltból, amikor a család régi lomtárára gondol: „hol padlásfeljáró ásít, / foghíjas létra fölmászik, /talál aszalt szőlőfürtöt, / hasbeszélő kéménykürtőt / kísért haldokló sóhaja, / lenne még utolsó szava".

Köze van a kozmoszhoz, nemcsak tudomása, hanem élménye is tagadólagos megszemélyesítésével: „Adott pont: ÉN / s a kimozdíthatatlan / látható világ, / amely nem tud magáról, / nem érzékeli, mily hatalmas". A csönd az, ami egyesíti a szemlélődőt a szemlélttel: „Eső után iszappakolás, / tépőzárként tapad a bogáncs, /kifeszített pókhálón hárfázó cseppek / adják a legtisztább hangzást: a csendet" (Tájolás). Tájképei meghitten és bölcsen szemlélődők, szinesztéziákkal zeneiek és festőiek; meglepő képekkel figyelmet keltők (Tájképvázlat). A kozmosz versek felől a foghatóltények felé fordul a könyv szerkezete. Megírja azt a meghasadt Vé-alakú szigligeti bükkfát, amely Ágh Istvánt is megihlette. Megírja önmagát - ez is a dolga - „partra vetett szívét", mely „szikrázik az érszűkülettől" (Kopár sziget); ez a szív veszélyeztetetten is szerelmes, és - tegyem hozzá, hogy nem törődik a személytelen költői divatokkal (Körtér), megbecsüli a költői hagyományt. Szophoklész és Vörösmarty bátorítja a Látóhatár megírására, a „Sok van, mi csodálatos" és a „Mi dolgunk a világon" folytatására. Szüksége van a maradandóságra szabott szerelmes versekre is, „égi és földi szenvedély / hőfokára, amelynél kiég / minden fölösleges salak, / s a nemes, tiszta megmarad" (Hódolat egy szobor előtt).

Átélten hódol a társművészeteknek, a komoly zenének (A muzsika hangjai), s a költészet hangszerén méltón viszonozza a zenétől kapott élményeit hibátlan disztichonokban (Szólj, aquincumi orgona), hexameterekben (Hommage á Horatius). A zene hangzását képekbe „fogalmazza át" - ez merész vállalkozás; akkor jó, ha a zene hatását ragadja meg. Vagy olyan szituációba, személybe helyezi, akiben a lélek méltó a zenéhez (Zongoraművész reverendában). Bartók Mikrokozmosza a korábbi, kozmikus versek tükrében úgy ragyog, mint a kisgyerek horgászálmaiban a kifogott, aranyló testű naphal.

Nem szívesen politizál, de van új és érvényes mondandója „TriaNON"-ról. Főként az tetszik benne, hogy az emberi agyhoz hasonlítja a régi Magyarország térképét,még akkor is, ha van benne némi megszépítő messzeség. Adyhoz hasonlóan ő is küld üzenetet egykori iskolájába, de az övé nem párciumi, hanem pannon (somogyi) nézőpontból egyetemes-magyar lelkületű (Megtanult lecke , A tamási gimnázium emlékkönyvébe). Illyés Gyula patriotizmusával teszi a helyére a korlátolt nacionalizmust epigrammájában (Címkézés). Szigeti nem vész el a multiverzum káoszában és tudja, hol a helye Európában és a hazában.

Baán Tibor

Szigeti Lajos: Erővonalak

(Hungarovox, 2016)

Szigeti Lajos válogatott verskötete, az Erővonalak a költő indulásától — ezt az 1977-es Élet és Irodalomban történt bemutatkozás jelzi — napjainkig ad képet a költő életművéről. Természetesen a válogatott könyvek óriási munkát rónak a költőre, aki ilyenkor nem egyszerűen a verseivel szembesül, hanem az egymást követő verskötetekben kirajzolódó lírai világképpel is. Szigeti Lajosnak ez idáig hét verskötete látott napvilágot. Ez a nyolcadik: visszatekintés, összegzés. Habár az elszánt versolvasók a címek helyett többnyire a költő nevét jegyzik, most mégis felsorolom a megjelent művek címeit. Tanulságos ugyanis egybelátni, hogy mit üzennek a kötetcímek az olvasónak. Az ég tükrében (1992), a Vízjelek nyári égen (1996), A fény hullámverése (2000) egyaránt a kozmosz személytelenségében is reményteli üzenetét: fényélményt közvetítenek A költő vizuális fantáziája, meditatív, filozofikus alkata, amint ezt többen észrevették, többek közt Tüskés Tibor, Lator László, Tarján Tamás (és folytatható a sor), egy olyan csöndre, a rohanást messziről néző, elmélyülésre hajlamos személyiséget jelöl, aki a létezés titkait keresi, az egyetemes létösszefüggések foglalkoztatják.

Létezésünk az emberi tudat eredményeinek felhalmozódásával egyre tágabb és tágabb világokba vet minket. Szemhatárunk, éljünk bárhol a világon, maga a kozmosz. A kozmosz dajkálja a Föld nevű bolygót, teszi lehetővé rajta az életet. Habár ilyen messzire ritkán tekintünk, Szigeti Lajos verseiben ez a perspektíva újra meg újra kinyílik. De iránya is van ennek a felfelé tekintő pillantásnak, amely a hétköznapi létezés szintereit köti össze a világmindenséget fenntartó kozmikus rend képzetével. Ez a fajta belső, a létműködés törvényeit és szabályait vizsgáló figyelem a versekben egyre tudatosabb. A Hívó szó (2003), a Barbár téridő (2006), a Végtelen jel (2010) és a Tejút szélén (2014) a címekkel is jelzetten egy olyan, következetesen felépített költői világot tár elénk, ahol a költő szavaival „a végtelen átmérője az emberi értelem". A kötetnyitó A világ keletkezése című versből vett kijelentés nem pesszimista. Habár a kozmosz félelmetes erőterébe dobva létezünk, és létezésünk csak szitakötő-villanás, vagyis felfoghatatlanul rövid idő a fényévekkel számoló csillagászat szerint, mégis van okunk az optimizmusra, hiszen csodák tanúi vagyunk: „a világmindenség megismerhető, / teremtő és teremtett / egynemű anyag". A kijelentésben nem egyszerűen a kozmikus lépték az izgalmas, hanem annak felismerése, hogy az ember nem puszta elszenvedője a világerők működésnek, hanem maga is teremtő.

A válogatott kötet, bár tekintettel van a versek keletkezési sorrendjére, mégsem ez a kötetépítkezést meghatározó szempont. A költő igazi célja ezúttal nem annyira a fejlődési rajz felvázolása (habár ez mindig érdekes), hanem a szemléleti egység kifejezése. A versek egybeolvasása egyfajta költői csillagvizsgáló torony építésének stációit idézi. Az eszmélés folyamatát mint a korunk emberének válaszait a korszak kihívásaira. Ebben az eszmei építményben a személyes, biografikus elem és a tágabb összefüggések irányában kutató tudomány (biológia, filozófia, mitológia, csillagászat) eredményei és lehetőségei, pontosabban ezek lírai lenyomata egyaránt jelleMzi a Szigeti-féle verset, amelynek sajátos világszemlélete, másoktól megkülönböztethető karaktere van. Ezt érdemes észrevenni, mert a modern líra titkos vágya épp ez: az alkaton átszűrt mindenség kifejezése. Ez a fajta érdeklődés, amely természetesen használja fel a szaktudományok szemléletét és szókincsét, egy olyan kozmikus keretbe helyezi a költői személyiség magántörténelmét, amelyben emberi végességünk drámája feloldódik a természeti törvényekben, az isteni rendben.

Érvényes a megállapítás a Szigeti Lajos életművét reprezentáló versvilágra, hiszen a kötetnyitó, Teremtés című, kozmikus távlatokat nyitó versciklus után a Felmenő ág életképeiben a költő magánéletének, magánmitológiájának eseményei kapnak hangot. A Gyerekidő, a Vegyesbolt, a Fehér karácsony, A hintaló, a Pinceszer, a Fénykép apámról, a Falusi búcsú, az Anyám halálos ágyánál stb. című versek, hogy érzékeltessem e líra személyes hangfekvését, a személyiségben múlttá, élettpasztalattá vált időt festik. Jellemző persze, hogy miképp. A Falusi búcsú indítása hangulatosan kapcsolja össze az élményt és az önjellemzést: „Erkölcsi prédikáció meg nem téríthet. / Körhinta, lányszoknya könnyen szédített — / forgott velem a való világ, / színes papírforgók, óriás / léggömb tüdejű ég emelte a földet." A kisvilág és a kozmosz összekapcsolásának igénye, a méretek és arányok felfogása és megértése már a korai versekben is tetten érhető. Mindez a lírai világkép szerves fejlődését, értékfolytonosságát igazolja. S mindez a lírai hitel megteremtését jelenti.

A kötet következő nagy egysége, a Tájolás egy újabb lépést jelent a tájhaza fölfedezésében. Az én „a kicsi kozmosz", ahogyan ezt Uwe Gresmann fogalmazta meg annak idején, szükségképp a nagy kozmoszt tanulja. A „hegyháton a magasles", „rezgőköreivel a tó" (A Sió mentén), a fény, a Nap egyéni ké-pekben és metaforákban kifejezett lelki élmények. Szigeti Lajos a természetet figyelve nemcsak a növényvilágot veszi észre, hanem a madarakat (Madárvilág), bogarakat, flórát, faunát együtt, mint egymást feltételező rendszereket, magát a létműkődést, mint hierarchiát, amely folytonos filmként pereg, izgalmas látnivalót kínál. A látvány mint kép és annak reflexiója a kötet következő ciklusaiban (Keserédes, Széptan, A. D. [vagyis Anno Domini] 2000, Lélekhalász) finom hangsúlyeltolódással már az emberiség sorsát, jövőjét faggatja. Célt kell találni, igazi távlatot, jövőt. Az ember erkölcsi nagykorúsodása nélkül az önzés és a hatalmi vágy szétszedi a világot.

A Credo már a létmegértésnek ezen a szintjén fogalmaz. Nem magyaráz, felmutatja a törvényt: „Istenhez vezet minden út, / más igazság hamis — az ági abszolút, / a földi relatív." Végezetül a kötet utolsó előtti versére, az Űrsétára hívnám fel a figyelmet. Ezen a magaslati ponton, mint Az ember tragédiájának űrjelentében, elhagyjuk egy időre a Földet. A szituáció már egy új világkép távlatát ígéri. Dimenzióváltást: „Kilépek a csillagközi térbe, / ahol már nincs fönt és lent / nehézkedés, szabadesés, // Isten térgörbület-tenyerében / elfér az egész / földhöz ragadt emberiség."

Az űrérzés ezúttal sem világárvaság, mint a nagy lírai elődöknél, József Attilánál vagy épp Pilinszky Jánosnál, hanem egyfajta otthonmeleg nosztalgia. Sokkal inkább 20. és 21. századi, a végtelenség titkaira kíváncsi űrtudatról beszélhetünk, amely Szigeti Lajos emberléptékű harmóniájának megfelelően az emberi nem felelősségére hívja fel a figyelmet. A Teremtés kényszere című vers szavaival: „Milliárd fényév messze innen / él csillagköd képében Isten, / magánya emberi, űr nem ereszti — / Nekünk kell a teremtést befejezni."

KORTÁRS, 2017 / 04

Gyimesi László: Táguló lírai világegyetem

Sorok Szigeti Lajos válogatott verseskötetéről

Szigeti Lajos: Erővonalak
(Hungarovox, 2016)

Nyolcadik verseskönyvével jelentkezett a közelmúltban a sokak által ismert és szeretett költő, az egyre megkerülhetetlenebb életművet építő Szigeti Lajos. Megkerülhetetlen, mondom, pedig nem birodalomromboló, határokat döntögető poétáról beszélek, hanem egy szelíd, már-már a jámborságig jóindulatú művészről, akinek alig van fogalma az emberi gonoszságról. Gyűjti és felragyogtatja a világ kincseit, nem sajátítja ki őket, hanem ahogy kell, szétosztja a rászorulóknak. Nekünk.

Az Erővonalak válogatott kötet, a korábbi hét könyv anyagának legizgalmasabb verseit gyűjti új csokorba. Nem sorakoztatja föl, rendezi át őket valamiféle lírai naplóvá, dehogy, a maga által meghatározott, vagy csak meglelt erővonalak mentén naplóvá, dehogy, a maga által meghatározott, vagy csak meglelt erővonalak mentén időrendtől megszabadított ciklusokba tereli munkáit, és így segít azok gazdag tartalmát friss szemmel megközelíteni.

A kötet akarva-akaratlanul a testvérmúzsák bűvöletében fogant. Nem csak a kitűnő grafikákra célzok (Vén Zoltán és Kőnig Róbert munkái), hanem arra a zenei szerkezetre, amely a ciklusok egymásutánját és az egyes ciklusok belső összefüggéseit meghatározza. Felfogható a kötet egy héttételes rapszódiának, amelynek vezérszólamai mindvégig összefüggésben vannak egymással, és azt a panteista világlátást tükrözik, amely segítségével Szigeti egységbe vonja a tudományos eredményeket a művészi és a szakrális megközelítéssel, s aminek eredményeként másokkal össze nem téveszthető módon egységes világnézetté formálja azokat.

A hét ciklus hét erővonal köré rendeződik. Az első (Teremtés) a világ keletkezésének tudományos és vallásos elméleteit emeli be a költészetbe, de a tizenhét vers közül azok ragyognak a legszebben, amelyekben az emberközeli természet képei vetülnek a csillagködök fölé (Szélhárfa, Gyümölcsös).

A második erővonal (Felmenő ág) a személyessé tett múlt költeményei köré építkezik. Ahogy a ciklus előszavaként is felfogható Élményeink forrásvidékén című vers összefoglalja: „tudásunk megszenvedett tapasztalat, / értékét tudjuk, árát még nem". A szülőföld természeti és emberi környezete, a gyermekkor, az ifjúság örökre szóló élményvilága, az emberekhez (Fénykép apámról) és a tárgyakhoz (A hintaló) kialakult meghitt viszony, a kapcsolatok szépsége, az elszakadás keserűsége (Megváltatlan sírhely) együtt formálja megrendítővé a költemények márványkemény egységét. Porlepte múlt ez, kétségtelen, de nem csak leporolható, hanem újra és újra leporolandó: kialakuló lényegünket őrzi.

A harmadik ciklus (Tájolás) a hétköznapi hazaszeretet erővonalára épít. Szigeti nagyon jól érzi, tudja: a frázisos hazaemlegetés mögött mennyi a hamisság, a giccs, a tudatos önáltatás. Egyik kétsoros remeklése (egy későbbi ciklusban) pontosan mondja ki kiszenvedett ítéletét:

Szigeti hazaszeretete a konkrét világ, a gyermekkorból örökölt, de felnőtt-létünkhöz igazított táj, vidék, a növényi és állati létezés, a családi emlékezet és a kollektív tudat egységéhez igazodik, s ha az nincs meg, megpróbálja megteremteni. Kapcsolatot teremt az élő mítoszokhoz (Útszéli Krisztus) és a vitathatatlan értékű elődökhöz, például Vörösmartyhoz (Látóhatár). Patriotizmusa nem megalkuvó, nem tagadja a kollektív sérelmeket (Nagy fa dőlt ki), de sohasem süllyed le a hétköznapi banalitásokhoz. Az ő hazaszeretetében együtt lüktet az átalakuló, nem mindig a kedve szerint átrendeződő emberi világ a tájjal, a flóra és a fauna által örökösen megújuló földi mindenséggel együtt, így hazaszeretete őszintébbnek tűnik az összes melldöngető honfiúi líránál.

A negyedik erővonal a szerelem (Keserédes), az érett férfikor szelíd, de mégis forró erotikája, a nemek kettőscsillagzatának kiolthatatlan sugara.

A tűz nem csak az emlékekben lobog, a futó idő nem hűti le. Csak a szenvedély sorait bepöttyözi a gondolati költészet fegyelmezettebb megközelítése. Amikor a „Véges, de határtalan" létben, egy áldott állapotú nő mosolyában megleli a fix helyet, az arkhimédészi pontot, ahonnan kimozdítható a világ (Vallomás).

Az ötödik ciklusban (Széptan) a költő esztétikai természetű kötődéseiről ad számot, s ez az erővonal sem kevésbé fontos, mint az eddig érintettek. „Alkoss tiszta harmóniát - mondja mindjárt az első, címadó költeményben -, az Úr hangját szinkronizáld." Mind a múzsák testvériségére, mind a sajátos panteista szakralitásra, mind a nagy költő-elődök teljesítménye előtti tisztelgésre számos példát találhatunk a tizenhárom ide sorolt versben. Az ő Radnótija szögesdrót-jászolban felsíró ember fia, és József Attilája is a minden elvégeztetett pillanatában megváltóvá emelkedik (Radnóti; Köztéri szobrok). Ugyanakkor egy pillanatig sem tagadja meg az antik harmónia-eszményt, a kalokagathiában összefonódó szépség—jóság—igazság szentháromságot (Hommage á Horatius; Orgonaszó; Szólj, aquincumi orgona). Ha középiskolai irodalmi szöveggyűjteményt szerkesztenék, ebből a rövid fejezetből több verset is beválogatnék.

A hatodik ciklus az A. D. 2000 címet viseli. Az ebben foglalt versek Szigeti történelemszemléletének erővonalából táplálkoznak. Mintegy folytatják, „megszüntetve megőrzik" a Tájolás verseinek alapértékeit, a póz nélküli hazaszeretet, a kollektív vagy egyéni sérelmeket nem kendőző, de azokat mindig meghaladni tudó nemzeti öntudat költészetté emelését.

A záró ciklus a személyes lét alapkérdéseivel, az élettel és a halállal foglalkozó verseket gyűjti csokorba (Lélekhalász), de hogy a befogadó ne vélje depresszióba hajló zárszónak ezt a fejezetet, ide sorolja szatirikus rögtönzéseit, humoros miniatúráit is. Bölcsen teszi, mert az ellenpontok világossá teszik a költői magatartás lényegét, az alkotói öntudat és az emberi szerénység ötvözetét.

A költő persze nem rejtőzködik sem a sorközökben, se másutt, hanem hangsúlyosan jelen van: nem csupán kiteljesedő versvilágában, hanem a kortárs magyar líra csillagrendszerében is.

Kéne szólnom Szigeti Lajos formaművészetéről is. Aki megismerkedett korábbi könyveivel, tudja, hogy fölényes biztonsággal mozog mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes verselés (Szólj, aquincumi orgona) világában, s nem idegen tőle a gondolatritmusra építő szabad vers sem. Ravasz a rímelési technikája: annak ellenére, hogy tisztában van minden megtanulhatóval, tudatosan megcsörömpölteti asszonáncait, párosítja a hím- és nőrímeket, nem hagyja, hogy a szabályos formák andalító hullámai hamis álmokba ringassák a befogadót. Tudja, kellenek a szeplők ahhoz, hogy a valódi szépség kibontakozhasson. De ez már egy másik írás témája lehetne.

Most, itt csak azt kell megállapítanunk, Szigeti Lajos költészete valódi erővonalakat követ, s ezek az erővonalak egy, a hétköznapi léten túli középpont felé sodorják a szerzőt és olvasóit. Együtt zuhanunk, mint a naprendszerek a fekete lyukba, nem tudjuk, mi vár ránk, de azt tudjuk, mit viszünk magunkkal. Azt akarom hinni, hogy ezek az átmentett értékek egy valamikori új teremtés világszülő csillagporává lesznek. Nem a költőn múlik, így lesz-e.

Somogy folyóirat, 2016 / 04. szám

Bistey András

Látogatás egy ember-léptékű világban

Szigeti Lajos: Erővonalak

Bertók László nevezi ember-léptékű világnak Szigeti Lajos költői világát a könyv hátsó oldalán sorakozó méltatások szerint, és a verseket olvasva, a sok elismerő megjegyzés között, ezt éreztem a legtalálóbbnak. Igazságát az sem hitelteleníti, hogy vannak a költőnek a kozmoszt megidéző, világ keletkezésének gyönyörű őserőket mozdító képei, főleg a Teremtés ciklusban, de világa akkor sem embertelen, sőt nem is ember nélküli. „ ...a végtelen / átmérője az emberi értelem... " írja A világ keletkezése című versében, amelyet, mintegy beköszöntésül, a kötet élére helyezett.

Így indul hát az ősrobbanástól, végigjárva a világmindenség kialakulásának útját a forró ősanyagtól a szerves anyagig, az egysejtűektől az emberig. A közel és a távol, a világegyetem és a legközelebbi környezet állandó összhangban van nála, egységet alkot.

Ez a világszemlélet törvényszerűen együtt jár a természet szeretetével. Szigeti Lajos sok verse idézi meg a természet szépségeit. A költő ott van majdnem mindegyik tájversben, akár mint szemlélő, akár mint tevékeny szereplő, olykor szinte beleolvad a természetbe (Széllel szemben, Tavaszváró). Hasonló költemények olvashatók a Tájolás ciklusban, például az Alma, amelyben a gyümölcs több lesz önmagánál, az európai kultúrában sajátos helyet elfoglaló jelkép lesz belőle:

A Nagy fa dőlt ki című versben az öreg bükkfa kap emberi tulajdonságokat, halála az emberi élet végének szimbóluma lesz.

A Felmenő ág ciklus a gyermekkor világát idézi. A gyermekkorban a világ keletkezése új értelmet nyer, hiszen a gyermek számára önmagával kezdődik a világ, amelyet föl kell fedezni, azt is, ami kívül van, és azt is, ami az emberben rejtőzik. A gyerekkor azonban hamar véget ér: „De álmodozásból munkadal ébreszt, / elszáll a madár - lomb lelke szakad, /tudásunk megszenvedett tapasztalat,/értékét tudjuk, árát még nem."

Úgy idéz föl gyermekkori emlékeket a természetről, a családról, a szűkebb és tágabb környezetről, hogy azok mindenki számára átélt és átélhető élményeket idéznek föl az olvasókban, így válnak közös élménnyé.

A Keserédes ciklus fő témája a szerelem. A cím jelzi, hogy a szerelemnek is sokféle arca van, talán annyi, ahány szerelmes van a világon. A Szerelemdal, ez a nyolcsoros vers a boldog szerelem himnusza.

Bár a költő számára sem csak örömet hoz a szerelem, hiszen lehet pusztító tűz is. „A kín és a gyönyör/ végletei között / kiég a szenvedély." (Feszültség), ezzel együtt válik teljességgé. A szerelmes versekben benne van a természeti képekbe rejtett szexualitás (Nemek harca, Kamilla), ami szintén azt bizonyítja, hogy Szigeti Lajos világa egységes, írjon bár a természetről, az emberi élet alakulásáról vagy a szerelemről, ugyanazokkal a költői eszköZökkel formálja meg mondanivalóját, anélkül, hogy ismételné magát, és monotonná válna.

Külön ciklust szentel a költő a művészeteknek. Művészi élmények ihlették a versek zömét ebben a ciklusban, elsősorban a zene, mint például A muzsika hangjai),a stílszerűen disztichonokban írott Szólj, aquincumi orgona, de a festészet (Csendélet galéria), a film (Filmszínház) is. A költészetről a hexameterben írott Hommage á Horatius szól. A szobrászat és a költészet együtt adja a Köztéri szobrok tárgyát. E ciklus első verse, a Széptan szinte tanáros pontossággal veszi sorra az esztétika főbb terminus technicusait.

Az A. D. 2000 és a Lélekhalász ciklus vegyes témájú költeményeket tartalmaz. Van ezek között a világ és benne a magyarság sorsáért aggódó vers, (A. D. 2000, Budavári séta), alkalmi költemény (Megtanult lecke), és lelkes óda Európához (Itthon, Európában). Bár az A. D. 2000 ciklusban olvasható, inkább a Széptanba illene a Teremtés kényszere című szép verse, amelyben azt mondja, művésznek az alkotással kell befejeznie a teremtést.

Miközben a költő kozmikus léptékű képeket alkot, a világ teremtése, az emberiség és az egyes ember nagy kérdései foglalkoztatják, kísérletező kedvű és játékos is tud lenni. Képverset ír (Kettős létra), csupa írásjelekből hoz létre „szöveget" (Írásjel-fogyatkozás). Ezek néha csak jópofa ötletek „Milyen volt szőkesége?" — Festett / (Kiábrándulás), máskor ironikus „Mit neki hangnem: Dúr, moll? / Ő már a páholyban durmol" (Botcsinálta hangversenylátogató), néha ennél komolyabb „Ha kutyául bánnak velem, / harapós leszek.".

A kötetben König Róbert és Vén Zoltán grafikái láthatók. Ezek néhol illusztrációnak is tekinthetők, máshol inkább díszítő elemek. A két grafikus stílusa eltérő, König Róbert képei lazábbak, oldottabbak, Vén Zoltán aprólékosan kidolgozott rajzai régebbi korok stílusát idézik. (Hungarovox Kiadó Budapest 2016)

Ezredvég, 2016 / 5. szám

Oláh András

Sorközökben

Szigeti Lajos: Erővonalak

Egy válogatáskötet mindig veszélyes, hiszen épp szelekciós volta miatt sohasem lehet egész. Mindig valami aktuális rendező elv dönti el, mi kerül be, és mi ma rad ki. A cél ugyanakkor mégis az, hogy egyfajta összegezést adjon. Betekintést a költői világba. Szigeti Lajos ügyesen kikerülte ezt a csapdahelyzetet. 37 év verstermését gyűjtötte-válogatta egybe úgy, hogy végigolvasva az anyagot, nem támad az embernek hiányérzete: a kötet hét ciklusa egységes egésszé formálódott. A választott rendezőelv pedig nem más, mint a tér és az idő.

A kiindulópont mi is lehetne más, mint a „Teremtés". Pontosabban az, hogy a teremtett lény mit tud kihozni a kimért időből. Mert a tér-idő bűvöletében élő ember számára a jelen csupán „tört pillanat, / és leáldoz, mint a nap", lehetőségei, képességei behatároltak, épp ezért csak rendkívül keveset érzékelhet az őt körülvevő végtelen világból: „... a végtelen / átmérője az emberi értelem" (A világ keletkezése). Talán ezért is természetes, hogy a többség „takaréklángon égve" éli meg a Teremtő által neki juttatott lehetőséget. S nemritkán visszaél az élettől kapott jogával, túlértékeli önnön szerepét, és jelenét kiválasztottságként aposztrofálva már a kiindulópontban is vétkezik. Nem csoda hát, hogy az ember számára „mégsem elég egyetlen megváltó" (Párbeszéd).

A teremtést (születést) követően mi sem természetesebb, hogy a gyerekkori emlékek és az innen táplálkozó emberi kapcsolatok (azok közül is a legfontosabb: a szülő-gyermek viszony) kerülnek terítékre. Az elmúlás, az időlegesség és ideiglenesség tudata e versekben hatványozottan jelentkezik. Személyes kapcsolatokba ágyazva jelennek meg a szülőfalu képei („apám halotti arca / őrzi a falut" — Egy nyári nap), és a szülői házhoz kötődő emlékek: „Emberi ábrázata volt a földszintes háznak" — írja Élményeink forrásvidékén című versében. „Ugróiskolánk volt pocséta, / tócsa, / játszótér az időzóna" — idézi fel a látszólag gondtalan gyermekkort a Gyerekidő című költemény. De a kimért idő mindenre árnyékot vet. A végzet lesben áll. A mindig tevékeny, szorgoskodó édesapa és édesanya sem kivétel ez alól: „s elnézi a halál, / hogy metsz és kalapál, / tesz-vesz szőlejében..." (Fénykép apámról). „A szem hal meg előbb / — tükör a száj előtt, / megsüketít e csönd" (Anyám halálos ágyánál). Így csupán a szívmélyi szeretet álma-ábrándja marad a költő számára, miszerint „A halhatatlanság / az édesanyáké" (Megváltatlan sírhely).

A szeretet hatja át a Tájolás című ciklus darabjait is. Csak itt a természet, az élővilág, a mindenkori emberi környezet kap külön figyelmet. A versbe szedett növény- és állatvilág persze nem csupán a természet szeretetéről árulkodik, mert kontrasztként a természet mellett az ember mai élőhelye, a város is megidéződik: „Kampósbottal hajlott korúak / földközelben keresik a múltat. / Ismerős tájszólással / csörren egy szarka / világváros hajléktalanja" (Körtér). De idelopva találjuk azokat a humorral átitatott sorokat is, amelyek a magyar nyelv furcsa játékait tárják elénk — mint például A légy létérvei című írás: „Tudja, mitől döglik a légy, / ki legyeskedik, hiúságot legyez, / más lépre megy, bekapja a legyet. / Hull a teremtett lélek, / mint üvegszálas őszi légy."

A negyedik ciklus (Keserédes), már címében is jelzi a szerelem elbódító és kijózanító hullámzását. Mert korántsem csak örömet hoz a szerelem, bizony lehet pusztító és kiábrándító is. Erre példa a Feszültség című vers: „A kín és a gyönyör / végletei között / kiég a szenvedély." Kedves humorral vázolja fel egy kétsorosában a női lélekről alkotott képét: „A sok kimondott női »nem« / visszhangja elhaló »igen«" (Szédítés). Mindemellett a nő mégis a világegyetem központja: „elevenszülő rombusz / tartja a glóbuszt /.../ fix pont, ahonnan / kimozdítható a világ" (Vallomás).

De nemcsak a természet és a nő adja az emberi lét értelmét, szépségét. Hozzátartoznak a művészetek is. Az alkotás öröme éppúgy, mint a műélvezet. Az ötödik ciklus azon élményekből táplálkozó írások gyűjteménye, amelyeket hatásukkal a legkülönbözőbb művészeti ágak (zene, festészet, képzőművészet, film) váltottak ki a szerzőből. Mert a mű — a költő megfogalmazásával élve — a mindenséghez visz közelebb. Persze minden élmény hiábavaló volna az alkotó és a befogadó lelki felkészültsége nélkül. Az igazi műalkotás ugyanis lélektől lélekig hatol. Ezt fogalmazza meg Szigeti Lajos az alábbi négysorosában: „A lélek / fénytest, // Isten házában / örökmécses" (Lelkiség).

Az „A. D. 2000" címet viselő ciklus már napjaink gondjait, problémáit vetíti elénk. Pontosabban az ezredforduló környékén botorkáló ember sajátos helyzetét illusztrálja. A 2000. esztendő szinte kiköveteli, hogy visszapillantsunk a megtett útra, a magunk után hagyott kétes minősítésű évszázadra: „utolsó esztendejébe fordul, hullái / gigászi terhével szinte csikordul / kísértetiesen a véres XX. század. // Amikor emberi voltunk /feszíttetik célkeresztre, / seregszemlét tart a halál..." De nem csupán a múlt terhe nehéz. A jelenkor sem túl szívderítő: „pusztít szegénység, szenny, leküzdhetetlen / betegség elvadító szeretethiány" — mondja ki az ítéletet a ciklus címadó verse. Furcsa világ ez, ahol a haza csonka, ahol „a hajléktalan csatornába bújna" (Temet a tél), s ahol ,fészekrakó ösztönnel / hazát cseréltek többen" (Néhány mondat).

A kötet záró szakasza (Lélekhalász) az ember utolsó lépéseit veszi górcső alá. A visszatekintés eredménye bizony sokszor lehangoló: „a rossz hatványozott, / a jó gyökjel alatt" (Számvetés). S ami marad utánunk, azt a temetők őrzik. Igaz „már a temető sem a régi: / faragott kopjafák, fejfák, / emberi léptékű sírhalmok helyett panel betontömbök tonnás / súlya alatt roskad sok csontváz" (Mindenszentek). Elérkezik tehát a pillanat, amikor „a föld már nem ereszt" (Földközelben), de addig is mennünk kell a sors által kimért úton, és „Nekünk kell a teremtést befejezni"- szögezi le a költő (A teremtés kényszere).

Izgalmas, érdekes válogatást mutat Szigeti Lajos gyűjteményes kötete. Pózoktól mentes, szikár szövegekkel szembesül az olvasó. Az életet megélő ember kérdései köszönnek vissza verseiből - hol kesernyés humorral, hogy tárgyszerű szembesítés révén. De Szigeti Lajos bizonyítja azt is, hogy nemcsak a szavakkal lehet gondolatokat kifejezni. Kitűnő és szellemes példa erre az Írásjel-fogyatkozás című alkotás. A könyvet König Róbert és Vén Zoltán grafikái díszítik. És a sorközökben - miként azt a záróvers is tanúsítja - ott rejtőzik maga a költő.

Agria, 2016. tél

Tusnády László

„Minden gyógyulás csoda"

Egy szobor előtt mondja el hódolatát Szigeti Lajos költő az Erővonalak című kötetében: „kiég / minden fölösleg, salak, / s a nemes, tiszta megmarad." Évezredek boldognete SZIGETI LAJOS ez számunkra meghasonlott korunkban. Bátorítás, mert a felszínen tobzódó értékvesztés minden nemes szándékra azt zakatolja; hogy fölösleges. Nem! Épp azért nem, mert a kor hamis erővonalai szinte már axiómává teszik az élet értékeinek a tagadását. Minél nagyobb ez a tagadás, annál inkább van szükségünk a szép és a jó erővonalaira.

A teremtés öröme, bánata: világzenéje szól hozzánk Szigeti Lajos válogatott verseiből. Az őselemek emberi testet öltenek, hiszen bennünk lakoznak. Így vagyunk mi „tűz-, víz-, föld-, levegőember" a többi elemmel elvegyülve. Az idő kapuja előttünk egykor kitárult, a Nap az időszeletek nyílászárója. Az idősíkok is a földi vándorút viszonylagosságát fejezik ki.

Eredeti látás jellemzi ennek az érzékeny költőnek a verseit. Olykor jelentéktelennek látszó mondatból indul ki, s váratlanul azt érezzük, hogy maga ez a billentyűérintés a mindenség fényorgonáját idézi. A tárgyak is hangszerekké válnak. Mi ez, ha nem világra eszmélés? A költő „Anyanyelv-hazám"-ról beszél. A természet ősi erejét, elpusztíthatatlanságát hirdeti. Gyakran nem tételesen, hanem azzal az ősi sejtelemmel, amely már a régi sámánénekekben jelen volt. Az anyag, az erő a maga élet nélküli társulásában szülte a mi létünket, annak a színpadát úgy, hogy e mindenséget mozgató folyamatban feldereng a rejtőzködő isteni titokzatos arca. A Teremtő legnagyobb temploma az, amit létrehozott. A többi titok és csend. Így tekint a költő halott öccse arcára. Itt, a sír előtt a létből kiesés fáj. Van, amikor az elmúlás csak leheletnyi simogatás: „teljes napfogyatkozás / lesz majd könnyű szemfedő."

Szigeti Lajos költői világával áll szilárd talajon ebben a létezésben, csillagok és galaktikák koszorúzta mindenségben. A nyelv erejének, rejtett szépségének a felszabadítása kelt különös örömet az emberben, akár „a tarlón markot szed a szél" hangulata költözzön belénk, akár a dermedés érzete, „hóba hűtött napsugár".

A ciklusok a mindenség és a költő világát rögzítik, adják meg szép, áhított és tiszta rendjét. Olyan zeneiség tartja össze a verseket, amelyről nehéz eldönteni, hogy a szavakban szereplő hangok kapcsolódásának az ereje nagyobb-e, vagy azé a sejtelmes jelentésé, amely épp elvontságával, mégis erős, képi hatásával magában az emberben ébreszti fel a szunnyadó dallamot — olyan zenét, amellyel sohasem találkozott volna ilyen sorok olvasása nélkül: „Kifeszített pókhálón hárfázó cseppek / adják a legtisztább hangzást: a csendet."

A letűnt idő örök emléke „a kereszt jelével szegett / mindennapi kenyér". A hit és a kenyér létünk és művelődésünk alapja. Ebből a létből hullott ki korán a költő öccse. A nyolcgyermekes dédanya sírja már másé: „A halhatatlanság az édesanyáké."

„A boldogság emberi jog" — hirdeti a költő, de hogy érjük el ezt, ha „kicsapódik levélen a fém". A testvérmúzsák együttes ereje adja meg reményünket arra, hogy képesek legyünk hinni a magasabb minőség győzelmében: „isteni költészet, / jó zene égbe emel."

Világunk épp azért beteg, mert a gonosznak is megvan a maga küldetése. Megoldás a gyógyítás: „a művész: lélek orvosa, / és minden gyógyulás csoda."

A vallomása szerint sorközökben rejtőzködő költő így válik nélkülözhetetlenné: kincseket ad át nekünk.

(Szigeti Lajos: Erővonalak, válogatott versek 1977-2014, Hungarovox kiadó.)

Lyukasóra, 2016/9.

Alföldy Jenő levele

Kedves Lajos!

Köszönöm külsejére is szép gyöngybetűs leveledet. Elsősorban azonban a verseskönyvedet, amely meglepetésként hatott rám. Tudtam régóta, hogy ismered jól a mesterséget, a szavak súlyát, és a művelt költők nem éppen túltengő részéhez tartozol. De, bevallom, régebbi verseid alapján az volt a benyomásom, hogy költői világod, világképed viszonylag szűkös korlátok között alakul. Mostani könyved éppen ennek a szöges ellentétéről győzött meg: ritkaság az ilyen nagy látókörű költészet. Talán én voltam a hibás korábbi ítéletemben, habár nem fedeztem föl a szemléletváltás előjeleit, de az a fő, hogy most már látom költői horizontod tágasságát, és ebben szerepe lehet a poétikai formák magabiztosabb, kiérleltebb használatának is. Örülök, hogy „nem maradtam le" nagy költői előbbre lépésedről. Kívánok további sikeres munkát,
baráti üdvözlettel:
Jenő

Kecskemét, 2016. november 6.

Csokonai Attila (fősz. h.)

Könyvhét recenzió

Szemlém harmadik lírikusa, Szigeti Lajos már túl van a 70-en, s habár 1977-ben az ÉS-beli bemutatása óta jelen van költészetünkben, pályája igazából a 90-es években kezdett felfelé ívelni. 1992-től kezdődően 2014-ig hét kötete jelent meg, ezekből készült az a válogatás, amely költészetének esszenciáját hivatott megmutatni. Tényleg impozáns névsor található az Erővonalak hátsó borítóján: jeles költőtársak, Juhász Ferenc, Lator László, Bertók László, Jókai Anna író és költő, Tarján. Tamás és Tüskés Tibor irodalomtörténész, kritikus ajánló-méltató írásaiból olvashatunk a lényeget kiemelő, a költő alkotói erényeit hangsúlyozó idézetek. Érdemes némi ízelítőt adni ezekből a véleményekből. „Filozofikus költőről van szó" — mondja Tarján Tamás, és ezen kijelentése egybecseng Tüskés Tibor eme vallomásával: „Megfogott a filozofikus hang..." csakúgy megtalálta Szigeti Lajos verseiben a költő személyiségét, ahogy Bertók László, aki így fejezi ki ugyanezt az érzését: „ ...szolid, de határozott emberi tartás /.../ rokonszenves emelkedettség, kitárulkozás és elkötelezettség jellemzi." Köteteinek számával megegyezik az itteni, arányos beosztású anyag, melynek jellegzetes verscímei: A világ keletkezése, Falusi búcsú, Madárvilág, Szerelemdal, A muzsika hangjai, A. D. 2000, Számvetés. A flóra és fauna aprólékos becserkészése, a „szülötte föld"-höz való ragaszkodás természetes érzésének kifejezése akár a hagyományőrző költők közé sorolhatná Szigetit. A kötet első és utolsó versének egymás utáni elolvasása nagyszerűen érzékelteti azonban költészetének hatalmas ívét: a dalszerű megszólalásig jut el „a zéró pillanat" utáni Nagy Bummot, végső soron tehát a modern tudományos világképet versbe foglaló gondolati költeményétől. (König Róbert 10, Vén Zoltán 6 képe gazdagítja az igényes kivitelű kötetet.)

(Szigeti Lajos: Erővonalak, válogatott versek 1977-2014, Hungarovox kiadó.)

Könyvhét, 2016. II. szám